Sok-sok száz évvel ezelőtt a mai győztesek egyháza azzal szórakozott, hogy az ellenzékét, azaz a nem általuk misztifikált mitológiák követőit pogánnyá, sátánná, hitetlenné, boszorkánnyá stb. nyilvánította, majd valami rögtönzött kamuperekben Polt Péter előző reinkarnációi begyűjtötték, kedélyesen máglyára küldték, kerékbe törték, megfeszítették, mikor hogy kívánta az elmebeteg klérus, meg a nyáladzó tömeg. Néha azért akadtak felvilágosult uralkodók, akik betiltották ezt a tökhülyeséget, több-kevesebb sikerrel.
A 2018, évet írjuk, aztán mintha nem is történt volna semmi, újra ledobta koporsófedelét a halhatatlan gonosz, s vigalmi mámorában előásta a régi receptet a pincéből. Megtalálta, megnevezte, kilistázta a szőrös baromságait elutasító embereket, mindazokat, akik nem hittek az általa kimódolt aljasságban, meg azokat is, akik természetüknél fogva nem tették magukévá az újgonosz hitet. Évek óta slagból locsolt festékkel mázolják feketére a tudást, az iskolát, Európa egyik legjobb egyetemét, a jó célokra mérhetetlen mennyiségben pénzt adó amerikai-magyar milliárdost, a nemzetek közösségeit, a másokon segítő önzetlen civileket, a mások vallását, de még azt a médiát is, amelyik egyáltalán kérdezni, vagy kételkedni mer. Mintha valami szent háború lenne ez a civilizáció, az emberi alapértékek ellen.
Nyilván nem lehet egy fél országot egyetlen suhintásra erkölcstelenné tenni, a mérget hosszú időn át folyamatosan kell adagolni, hogy változás álljon be egy generáció értékrendjében. Ha a kerti füves sarlatánról mindig megírják, hogy mindenféle gizgazzal gyógyítja a rákot, akkor előbb vagy utóbb páran el is hiszik, esetleg pár ember belehal a távhites kezelésbe. Bűn ez is, persze, de egy nagyságrenddel elmarad attól a rendszerszintű méregkeveréstől, amit egy Spöttle-Nógrádi-Földi fekálduzzasztó trió alkot állami felhatalmazással és finanszírozással évek óta, és infúzióként nyomja be az elbitorolt TV-k csatornáin a szellemileg kiszolgáltatottaknak. Értékét és tartalmát mérve nem sokban tér el az „óránkét 7 centit nő a nemiszerved, ha ezt beveszed” vagy az „ordítva menekülnek ki belőled az élősködők, ha ezt meglátják” szintű hülyeségektől, de a varázsfőzetet adó bácsi, a székletet kavaró TV-s celeb, a szentelt ostyával szélhámoskodó csuhás, vagy a faroknövesztővel kóklerkedő üzér is jól megél belőle, egyedül a vásárló jár pórul. De bárki rosszul jár, akit valaha is becsaptak valamivel. 
A kamuoldalak élnek és prosperálnak. Néhány óra alatt 50 ezer ember ámenozik és lájkol bármely ökörséget, és egyáltalán nem érdekli, hogy igaz-e a hír vagy sem. A jog nem küzd a hazugság, a képlopás, a hírhamisítás ellen, ami a feladata lenne, hanem összekacsint a csalóval és titkon még bíztatja is azt. Cserébe az önkéntes elmevesztett ráhívja a rendőröket egy turistacsoportra határon innen és túl, becsmérel az utcán és a járműveken egy színes bőrű kislányt vagy virtuális bevándorlót vagy annak leszármazottait, megosztja a tűrhetetlen hazug videókat, és az állam, az oktatás, az egyház, vagy bárki, akinek joga vagy kötelessége lenne, hogy az emberség feletti őrködés, a reverendája alá nyúl és önkezével örül az embergyűlölet diadalának.
Mit tehetnénk ehhez hozzá? Az az ország, amelyben valaha éltünk, elveszett. Nem háborúban győzetett le repülőgépek és tankok által, hanem itt, a kerítés mögött, kamuvideókkal erkölcsileg.

Valaha ebben az országban Móricz Zsigmond vagy Mikszáth Kálmán írta-vetette az újságok betűit, Vörösmarty és Arany János ápolták a nemzet szavát, és a sajtó az irodalom ékes része volt. Megszerezhető napi érték, átadható szellemi dísz, a hír pedig a gondolat tálalásának művészete. Csodaszép múltunkat a veretes szavak hozták át leginkább az idők mélységeiből, gyújtották fel a képzeletet, lobbantottak igényt arra, hogy írjuk, olvassuk, műveljük tovább azt, ami bennünket itt összeköt. Az egyik leggazdagabb nyelv örökösei lennénk, milliókötetnyi papírba álmodott kincs büszke birtokosa.
Amivé e sajtó lett… már, ha annak mernénk még nevezni, az maga a szellem halála. Nem tudom, hová lettek a szárnyas szavak meghozói. Meghaltak, elmentek, elutaztak örökre vagy csupán kiszáradt a tollukból a tinta visszavonhatatlan, és már nem írnak egy szót sem sehol. Nincs kinek. Talán beszélne a száj, mondatba rajzolna a kéz, ha lenne hozzá értő szem vagy nyitott fül, ami az agy tágasan fogadó mezején elhintené, mozaikba rendezné a szavas virágok szirmait. De valami nincs, valami elmúlt, amire egyre kevesebben emlékezünk már.
A bulvár roncsolta szét, az igénytelenek igénye, ami elvezetett végül a tahóság diadalához. Ma éppen harsányan üli is torát. Mintha… már meg is szoktuk volna. Kezdetben még szóltunk, felhívtuk a figyelmet az értelmetlenségre, a pongyolaságra, a hányavetien odavetett, stílustalan moslékra, amit kaptunk sajtó helyett, aztán már ez is elmaradt. Nem Ady Endre írja az újságot, hanem egy bézbólsapkás félanalfabéta hülyegyerek. Aki még akkor is hibát ejt a szövegben, ha minden hibajavító aláhúzza minden gépen helyette, de nem törődik vele. Őt azért fizetik, hogy valamit alázzon vagy mocskoljon, lehetőleg gyorsan és sokat. Pörögjön a lap, olvassák a hálózat másik végén ülő ellenoldali tahók, akiknek két és fél bekezdésnél nem működik tovább a szenzorjuk, hát ennyi az adag, aztán majd káromolnak valamit. Ha egy hozzászólásban két szopás-nyalás és még egy anyád is van, akkor általában két és félszer annyian fejezik ki a tetszésüket. Nem csak árokparti, alkoholista munkanélküliek, hanem apák, családanyák, pedagógusok is, simán. Persze, a nyelvnek ez a tőzeglápja nemcsak egy műhelyre jellemző. Használja ezt jobbos sajtó, meg ellenzéki lap egyaránt. Egy jobb korban, amikor még a kultúra múzsái álltak körül minden szóba öntött eszmét, egy ilyen mondatért örökre eltiltottak volna bárkit még egy üzemi laptól is. Ma nem. Ma a tahóság kormányelem, a hatalomgyakorlás eszköze, mert ez a vezérkar igyekszik az üzeneteit a legalpáribb köntösbe csomagoltatva széthinteni, hiszen a célközönség csak ezt a nyelvet érti. Jókai Mórét már nem. 
A szavak szobrászai valami más munka után néztek. Szóból moslékot keverők meg akadnak minden bokorban, de ha egyszer ők öntik tele a vályút, amiből enni adnak a kunkori farkú állománynak, hát ők nevelik a jószág szellemét is.
Talán egy reggel arra ébredünk, hogy el is felejtettünk minden mást. Nem tudunk majd szólni, írni, csak szennymagyarul. A műveltebb fél nem emelte magához a szellemi nincstelent, inkább a sötét oldal húzza le a lábát az iszapba a másikat. A lenyugvó Nap irányába eltávozott Kultúra meg talán ír még egy üdvözlőlapot, amíg el nem felejti végleg a címünket.

De nem is az a baj, hogy nyert egy párt, amelyik nekem nem tetszik, és amelyikre nem szavaztam. Ez teljesen normális dolog, ha van valahol kétmilliónyi éldegélő ember, akkor ez elég gyakran előfordul, hogy néha a jobbra lakók nyernek, néha meg a másikak. Hát aztán… az egyik iszik egyet örömében, a másik meg iszik egyet bánatában és annyi. Másnap mennek megint dolgozni vagy tanulni mind, főznek, esznek, mosnak, olvasnak, alszanak tovább.
De ha az egyik, bármelyik, tudatosan el akarja tiporni a másikat, akkor bizony már konduljon a vészharang! Egy ország normális működéséről, egy demokráciáról az az elképzelésünk, mint egy normális családról. Ha két vagy több gyereke van egy anyának, és az egyik győz valamiben, akkor ezért nem megverik a veszteseket, nem éheztetik, nem veszik el a játékaikat, és nem kivételeznek, hanem élnek tovább, mint azelőtt.
Márpedig itt a társadalom nagyobb része meg van verve, és ki van éheztetve. És persze a vesztesek éppen, hogy az esélytelenek esélytelensége fokozódjon csak tovább. Ezt amúgy nem az ujjamból szoptam, ezt „duális” Parragh László, a magyar szakképzés hóhéra mondta szűkebb szakmai környezetemre, amikor pozdorjává zúzták az addig működő rendszert, hogy ki kell őket éheztetni az éhhalálig és a romokon majd felépíteni az újat. A kiéheztetés megvolt, a romok is, az újjáépítés még valahol várat magára. Jelenleg a gimnáziumok és a műveltség ellen küzd éppen a sötét oldal jóllakott harcosa. Annyi eredmény van, hogy minden vállalkozó kényszerből fenntartja a sintért, az évente befizetett kamarai adóval, cserébe a semmiért. És akkor ebből lehet éheztetni tovább. Most ez az egész így működik valahogy… ha sikeresen nem kupálódik ki az emberfő a közoktatásban, akkor szűrő és fenntartás nélkül, önként beveszi a sorosozást, migránsozást, brüsszelezést, enszezést és minden hasonlót. A Pataky UFO-it is. Ez egy jelen, ezzel az éppen itt lévő pillanatban nyerni lehet, de a jövő az országnak garantáltan elveszett. De mit érdekli ez a jelen bajnokát? Egyetlen rövidtávú érdeke lehet, hogy az értelmeset el kell lehetetlenítenie, üldöznie innen, és jól irányítottan csak a buta szaporodjon tovább. Mint a tenyésztésben. Ezt nem örömömben írtam le, meg nem is fejveszett fröcsögésből, nem a gyalázkodás szándékával, hanem magyarázatként. Mert hogyan lehetne másképp garantálni, hogy az olyan ultramarhaságokra vevő legyen a nép, mint amivel itt riogatták az állami orgánumok?
A tisztesség, a becsület képzeletbeli országában azonos esélye lenne mindenkinek! A pedagógus pártatlan lenne, csak tudást adna, nem mákonyt. Teljesen egyformán bánna a cigány, a muszlim, a keresztény, az ateista és minden más gyerekkel, nem befolyásolná semerre, csak megadná neki az egyetemes alapokat ahhoz, hogy később önállóan tájékozódhasson a világban. Minden normális pedagógus nyitott és szabad szellemű kellene, hogy legyen, alapvetően és általánosan elfogadó. Az állam, legyen bár balos, jobbos, közepes, bármilyenes a győztes, egyenlő módon bánna a tágabb családjával, ugyanannyi támogatást kapna minden oldali nézet, egyforma finanszírozást minden eltérő nézetet osztó adó, csatorna és újság, az információhoz jutás szabadsága lenne a legfelsőbb törvény minden részérdek felett. A jog ugyanúgy és ugyannyiért vezetne el bilincsben minden képviselőt a parlament bármely padsorából, és mi újra bíznánk is benne. A pártok, mindegyik, kivetné a soraiból látványosan a csalót, a visszaélőt, gyorsabban, mint ezt a másik oldal kérné tőle, felállna, és nyilvánosan bocsánatot kérne, hogy becstelenség férkőzött a soraiba. A tetten ért azonnal lemondana. De, hogy valaki 100 millióért börtönbe kerül, 100 milliárdért meg nem? Ott egy jogrendszer megbukott, nincs többé. 
Nem az a baj, hogy egy valamilyen nevű párt nyert vagy veszített, hanem a fentiek. Egy háborút el lehet veszíteni egy erősebb ellenséggel szemben, a házad leéghet, mindened odalehet az utolsó forgácsig, azt valahogy túléled. De a hitet, a szabadságot, az emberekbe vetett bizalmat elveszíteni egy élet végén, az már nehezebb dolog…

Azt időnként megkapom másoktól, hogy én valami baloldali képződmény vagyok. Az elmúlt egy-két napban ez sűrűbben előfordult a szokásosnál. Külön-külön újra ugyanazt elmagyarázni mindig elég körülményes, ezért most újra kijelentem, hogy nem, nem vagyok baloldali. És nem szeretnék jobboldali sem lenni! Amennyiben csak egy mód van rá, emberoldalon állok! A körülmények kényszerítenek rá, hogy néha itt, vagy néha ott bukkanjak fel.
Állítsuk inkább azt, hogy demokrácia-párti vagyok. Rövidebben szólva: demokrata.
Amikor a szocialista diktatúrát éreztem kellemetlennek és veszélyesnek, akkor szamizdatot csempésztem Bécsből Magyarországra. Az MDF-es tagsági sorszámom, ha jól emlékszem, 292. volt, szóval, benne az első 300-ban, a népnemzeti oldalon. Szinte az összes ismerősöm, kollégám, rokonom stb. csendes vagy hangos baloldali volt akkor, két kezemen meg tudnám számolni, hogy ki nem, és közülük is, van már olyan, aki nem is él. De nem lettem jobboldali ember így sem. Simán elhagytam az MDF-et, mikor becstelenné váltak, később meg az SZDSZ-t is, amikor meg már ők voltak az alkalmatlanok.
Ma is állítom, hogy ha a melegek kővel dobálnák a szegény bakancsos kopaszokat, és meleggé akarnák kényszeríteni őket, miközben a turulos feketetrikósok alig tudnak felvonulni az agresszív melegektől, akkor én is ott menetelnék a kopaszok között. És teljes szívem és szimpátiám az bántottaké vagy üldözötteké! Ha a neten fikázzák a holokausztot, meg világméretű zsidó összeesküvésekről baromkodnak, még büszkébben és több empátiával vonulok fel a zsidókkal az Élet menetén. Ha a keresztényeket üldözik a muszlimok, akkor keresztény vagyok, és megvédem a templomaikat. De ha nem keresztényüldözés, hanem államilag gerjesztett muszlimüldözés folyik, akkor természetesen muszlim vagyok, minden odaadásommal. A rászorulókon, elesetteken akkor is segítek, amennyiben tudok, ha az illető erdélyi székely, menekült muszlim, vagy magyar fázó és éhező hajléktalan. Azt vettem észre, hogy az ócska ember egyiken sem segít vagy segített, a normális meg mindig és mindegyiken. Persze, mindettől nem lettem sem bal, sem jobboldali, csak sikerült valahogy megmaradnom embernek.
Ha mindenki ugyanazt gondolná a jóról és a rosszról, azt hiszem, hogy egyáltalán nem lennének pártok meg vallások. De azt is állítom, hogy unalmasabb is lenne a világ. Így, felnőtt fejjel inkább azt állítom, hogy a pártok és a vallások a herék, paraziták fenntartására szolgáló intézmények, ráadásul az erkölcs fogalmainak önös érdekekből való újra és újra átírói. Nekem például teljesen közömbös, hogy kinek mi a neve akkor, ha az illető jó vagy rossz. Egyáltalán nem érdekel, hogy egy Karácsony, Szél vagy Gyurcsány nevű ember levált-e egy Orbán nevű embert egy hivatalból. Ez tökmindegy. Az, hogy egy jobb ember leváltson egy rosszabb embert, az már nagyon is érdekel, függetlenül attól, hogy hogyan anyakönyvezték az illetőt, vagy, hogy jobbról vagy balról érkezett-e? Az meg, hogy egy demokrácia leváltson egy diktatúrát, az különösen érzékenyen érint és érdekel, az rendkívül fontos, az alapvető kérdése az életnek!
Ha majd egy másik párt egyszer lehazaárulózza, leidegenügynöközi az egész országot, megfenyegeti a betiltással, listázza, ellenségezi a többieket, abszolút valótlan propagandát kényszerít rá az ország összes médiájára, elveszi az újságokat, TV-ket, államilag fizeti és gerjeszti a hazugságot, ellenséget gyárt, külföldiekkel uszít belföldiek ellen, és mindez a Fidesz ellen irányul, ott fogtok megtalálni tiltakozva, üvöltve tüntetni a Fidesz első soraiban! És szívesen megyek a gonosz ellen mindig balról jobbra, vagy jobbról balra. Nem a valamelyik oldalamat szeretem, hanem ezt az országot.

Az akciófilmek egyik visszatérő alapsémája, hogy egy sereg ügynök harcol egy másik ügynöksereg ellen. Néha kiderül, hogy egyikük-másikuk kettős, sokas- stb. ügynök, aztán van, akiről sohasem derül ki, hogy kinek is dolgozott, meg van sok, akiről már csak a tűzharc és a patakvér után tudjuk meg, hogy tulajdonképpen ártatlan volt. Azután egy másik filmben ugyanazok az ügynökök vagy más ügynökök harcolnak tovább. A legeslegtöbbször csak az nem derül ki, hogy tulajdonképpen miért is? Ott fekszik egy halom hulla a film végén, az utolsó életben maradott meg füstölgő pisztolycsővel, komótosan elsétál a borongós zenével aláfestett végső stáblista felúszása alatt.
Ezért aztán a paranoid meg az ellenparanoid ügynököt lát mindenhol. Fűben-fában orvosság van. Meg ügynök. Megéltük ezt a szép szappanoperát, amikor a magyar kormánypárt minden megszólalása csak az volt, hogy akik nem ők, az mind-mind Soros-ügynök! Erről persze csak a Soros György nem tudott, meg az ügynökséggel megvádoltak, de a néni, aki általában egy pohárba kiteszi a protézisét, egy másik pohárba meg az agyát is pihenni, jól vette az adást. Na, ettől kezdve össze is mosódott eggyé a kormány ellenzéke, aki nem Fidesz, az mind Soros, meg ügynök. Egy ennyire hülye szappanopera bármilyen adón megbukna bárhol, de itt nem, itt vevőre talált, annak ellenére, hogy minden nap ugyanazt a részt ismételgették.
De a maradék magyarnak nem volt elég ennyi az ügynöközésből, szépen, szorgalmasan a kormány ellenzéke is beállt a ringbe, mert hát az ügynöközés egy hungarikum, már Vereckénél velünk volt, és elkezdte bölcsen egymás sorait ügynöközni. Nyitott egy rövid prológgal, mikor is közfelkiáltással a jobbikos Kovács Bélára mutatott mindenki, kormány és ellenzék egyaránt, hogy orosz ügynök. Ebben lubickolt a Fidesz, akik tokkal és vonóval eladta csendben az ország teljes jövőjét Putyin elnöknek, hogy ezt most ráfoghatja ilyen viccesen valaki másra. De szorgalmasan ügynöközték Kovácsot meg a Jobbikot baloldalról is. Később aztán, mikor már széltében-hosszában elterjedt az ügynöközés kényszere a tájon, mert szűkölt a szókincs, a Fidesz ügynöke lett a kommunikációban a Momentum, teljes vezérkarával, az össze kispárt, ami összezavarta a választó tisztánlátását, jelenleg éppen ügynöközi mindenki az LMP-t, vagy konkrétan Szél Bernadettet, hogy a más malmára hajtotta a vizet, Gyurcsányt, hogy szétverte az egykori MSZP-t és azóta is vereséget halmoz tudatosan vereségre, Botka az MSZP-be látta a fideszügynököket, a lányok kiügynököltek az egyik pártból és átügynököltek egy másikba, Vona volt már melegbárból buziügynök, arabügynök, az iszlám szekértolója, Juhász Péter drogárus ügynök, stb. Na, szóval, mindenki volt már itt mindenkinek az ügynöke, meg annak az ellentéte is, csak az olyan fogalmaknak nincs már fizetett vagy fizetetlen híve és pártolója, mint a nyíltság, becsület, tisztesség, kultúra, szeretet, ezek már mind elutaztak valahová külföldre munkát vállalni. Mert itthon nem volt rájuk igény.
És miközben Agentland egyik fele sír-rí és átkozódik, újraszámláltatna, tüntetne, a másik fele meg alpárian gúnyolódik és csúfolódik éppen, az igazi, valódi ügynökök, akik évtizedek óta tűzzel és vassal megakadályozzák, hogy nyilvánosságra hozzák a múltjukat, a valódi ügynöklistákat, elégedetten és vigyorogva hátradőlnek a parlamentben, hogy újabb négy évig biztonságban vannak, lebukás nélkül folytathatják alantas üzelmeiket, a mindenki besározását és befeketítését.
A film stáblistája meg még mindig késik…

Most úgy fest a dolog, hogy mától, ha megyünk az utcán ebben az országban, azzal a tudattal mehetünk, hogy minden második vagy harmadik ember, aki szembejön, diktatúrában szeretne élni. Mit szépítsük, így van. Persze, vidéke válogatja, hogy mennyire és ki miért. Budapest most sem többségi Fidesz, és még itt nálunk is, ahol ugyan az óvodákban házaló keresztény hadúr nyert, simán megfordította volna az eredményt, ha a pártok tényleg visszalépnek egymás javára. Ha csak egy párt visszalépett volna a másikért, már bukik is az álszent. Ha kettő vagy három, akkor meg nagyon. Tehát a szembejövő emberekből az utcán háromból kettő nem akar diktatúrát, legfeljebb egy. De ez is elég így. Tehát kicsit több együttműködéssel, Budapest nem fideszes város.
Azt látom, hogy az ismerősem többsége teljesen ledermedve, értetlenül áll az eredmény előtt. Én is, persze, de azért valamennyire szeretnénk megérteni az okokat is a sokk után. Nyilván nagyon eltérő indíttatásai vannak annak, hogy az emberek miért döntöttek így. Korosztályonként, műveltségi szintenként, érdekszféránként meg lakóhelyenként is.
Én tegnap egyik döbbenetet éltem meg a másik után. Először is azt, hogy ilyen hihetetlen, váratlan mennyiségű ember jön el szavazni. Voltam már pár választáson bizottsági tag, de most, mintha sohasem fejeződött volna be a sor, csak jöttek és jöttek, szinte szünet nélkül. 80% feletti részvétel nálunk… Nocsak, nocsak, az emberek többségének elege van! Változást akar! Akkor meg hajrá! Második sokkos felismerés, hogy a többség első, meg utolsó választó. És ez most nem vicc, egyáltalán! Alapjában véve kétféle ember jelent meg: túlnyomó többségben az élete utolsó útjára elvánszorgó néni meg a bácsi, aki széktől székig vonszolta magát, volt, aki centinként, de akkor is csak jött és jött, miközben kettő másik még a széken lihegett éppen. Arra gondoltam, hogy egyáltalán nem mehet csodaszámba az a rendkívüli esemény, ami minden korábbi választáson bekövetkezett már valahol, hogy valaki egyszerűen meghal a szavazóhelyiségben. Itt ez tegnap 8-10 esetben abszolút nem lett volna meglepő. A maradék választói típus túlnyomó többsége meg 30 év alatt fiatal volt. És ez legalább olyan elképesztő, még jobban, mint a másik, a fiatalok az előző években alapvetően hiányoztak ezeken az összejöveteleken. A 30 és 60 között korosztály előfordulása elenyészőnek tekinthető. Miért??? A minket körülvevő házakban csak életük hajnalán és alkonyán élő emberek élnek? Ezt soha nem gondoltam eddig. De akkor mi történt és miért? Honnan tudod, hogy az idősek mire szavaztak? Hát onnan, hogy a mozgóurnát külön számolják mindenhol. És bizony, aki még kimozdulni sem tud a lakásból, az is a Fideszre szavaz. Mert, hogy semmi kapcsolata sincs a külvilággal, csak az állami propaganda. Fekszik, fogy az élet a szeméből, a nyomorult nyugdíja már sohasem éri el Európát, a rendelőben, a kórházban már többször hallotta, hogy lemondtak róla, ezt a korosztályt ez a rendszer már nem kezeli, ellátatlanul hagyja, de egész nap attól retteg, amit valami Spöttle nyomat neki az összes csatornán, hogy jönnek a négerek és őt jól farba fogják fúrni… mert máskülönben miért? De tényleg, miért? A szakadt szegénységükből drukkolnak annak, hogy a felelősségre vonás nélkül, jogtalanul pénzhez jutók még gazdagabbak legyenek? Utolsó leheletével a néni azt súgja a kenetesnek, hogy vegyen a Mészáros még egy repülőt vagy jachtot és akkor ő boldogan hal meg?

Talán holnap vége lesz… talán visszahúzódik az életünkből ez a gyáva hatalom, amelyik egy egész választási kampány alatt egyszer sem mert kiállni megmérkőzni az igazáért, alkalmatlan, parazita képviselői egyetlen vitára nem mentek el sehol a kihívóikkal szemben, mert nem tudták volna megvédeni a semmit. Ahogy a trónját markoló sem volt képes szembeállni senkivel, aki felelősségre vonhatta volna. Csak a sajátjai előtt harsog, azoknak meg teljesen mindegy, hogy mit mond, mert előbb csattan a tenyerük, semmint a hang elérné a fülüket. Ott repes a gyáván rettegő nép, akinek nem elég erős az Istenébe vetett hite, hogy elbírná egy másik vallás jelenlétét, vagy akár csak egy fejkendő vagy egy kreol bőrű ember látványát. A hatalomnak, amelyik betiltja, kikergeti az újságírókat, csak a saját hírmanipulátorainak válaszol, talán egyszer vége szakad... a gonosz, gyáva banda befejezheti az éjszaka való sunyi lopakodást, a plakáttépéseket, a riogatós kamuröpcédulák minden résbe való begyömöszölését, a népszínművé fajult rettegősdit, az összes többi élő ember elvakult gyűlöletét. Bár tudjuk, természete folytán nem nyugszik bele, hiszen a csalás tartja hatalmon és egybe az egészet, az eltitkolt vereségek és sosemvolt győzelmek hangsúlyozása, a krumplin megvett szavazatok a nyomorúságossá tett életektől, a külföldről behurcolt, nyíltan pénzelt idegenlégiók, a csalásra épült választási törvény, a pártügyészség, a jogok egyenlőtlen gyakorlása, mind-mind a sötét fennmaradását segítené elő. A tőlünk elvett javakból pénzelt összeesküvés fenyegető ereje minden nemtelen eszköz bevetésére kész. És még annál is többre. A hamis életéért küzd, mi meg a magunk becsületéért. Hogy visszaszerezzük az országot, amit ilyen hitvány módon bitoroltak el tőlünk a méltatlanok.
De hétfőn, meg majd kedden, legyen végre béke! Az összes hazugsággyár zárjon be minden oldalon! És ha lerázhatjuk az embert aljassá tevő, uszító hatalmat, kezdjetek el újra beszélni a szomszédotokkal, bontsuk el a barikádokat, mossuk le a plakátgyalázatokat erről a szép országról, és próbáljunk meg újra, ha lehet szabadon élni! Kapaszkodj meg a reményben, mielőtt elnyel a láp!

A nyolcvanas évek tavaszain már nem csak nyár ígérete, de a szabadság reményének sugarai is rásütöttek e földre. Egy lány, sokadmagával, kiment a városmenti tavakhoz, levetette ruháit, és ahogy Isten megteremté Évát, boldogan úszkált a vízben és fürdőzött az ölelő szellőkben. A bányatavak két bányaréme, a szocialista meg a keresztény hitbuzgalmi néni párosan kiugrott a bokorból, ahonnan addig leskelődött, és rárohant a lányra meg a társaira. Mire odaértek, kiderült, hogy két néni egy és ugyanaz.
- Hogy nem sül ki a szeme az ilyennek, te utolsó istentelen/lenintelen stb. ilyen-olyan cemende, cafka, persona, ez a mi kultúránktól idegen, mennyé vissza ahonnajd gyütté, hogy verjen meg az… lealázza az ilyen a női nemet…
Vagy három évtizeddel később egy lány tetőtől talpig szövetbe öltözött, csak a szeme látszott ki. Vagy csak egy kendőt kötött a fejére… A bokorból a néni, aki azóta ott guggolt és a mondókáját ismételgette, előrontott megint…
- Hogy nem sül ki a szeme az ilyennek, te utolsó istentelen, ilyen-olyan cemende, cafka, persona, ez a mi kultúránktól idegen, mennyé vissza ahonnajd gyütté, hogy verjen meg az… lealázza az ilyen a női nemet…
A tárgyilagosság és a hitelesség kedvéért tegyük hozzá, hogy sem a ruha nélküli sem a nikábba öltözött nem mondta az erőszak erdejéből kitört néninek, hogy vetkőzzön pőrére vagy viseljen kendőt… a néni csak a szabadságát szerette volna korlátozni bárkinek és bármiért.
Ez a néni, tízezerszámra elmegy szavazni vasárnap.
Vigyázz rá, hogy mi legyünk többen, emberek.

Halk zene, kép sötét, majd lassan kivilágosodik, kamera felemelkedik, és az ablakból egyre több fény világítja meg a bútorokat. Középen egy nagy fotel, benne ül a Fiktív. Szemében kavarog a múlt, jelen s a jövő… kamera rázoomol a pupillára… hirtelen éles csengetés, pupilla óriásira tágul. A szem tükröződésében látjuk, hogy falon a naptár csenget, rázza a lapjait. Az egyik lap lehull, átúszik lassú libegésben a szobán… rajta a főcím, „Kampány és választás” Hirtelen hangzavar támad, a jobboldali falból is képernyők türemkednek ki, meg a baloldali falból is. Szórólap-eső hullik a plafonról, a fotel körül kavarog a kampányszélben… A hipnotizőrök mindkét oldalról zengve hirdetik az igét.
- Szavazz ránk! – kiáltja a jobbfal – Mi vagyunk a magyar, mi vagyunk a jövő!
- Szavazz ránk! – kiáltja a balfal – Mi vagyunk az ország, mi vagyunk a többség!
- És mit adtok cserébe? – kérdezi a Fiktív, miközben alig mozdítja a fejét.
- Krumplit osztunk a köztéren, meg tűzifát... meg Erzsébet utalványokat is! – így a jobbfal.
- Na, ez még nem jövő – morog a Fiktív.
- Jönnek a migránsok, megvédünk a migránsoktól! – próbálkozik tovább az oldal.
- De nem jönnek wazze, ezt a poént már ellőttük egy párszor, akkor se jött be. Magyarország határainak hossza 2.200 kilométer, ti meg ebből „védtek” 175 kilométert. Szóval ez nem az igazi… más esetleg?
- Jönnek a migránsok!
- Jó, volt már. Nem a hülye vagyok, hanem a Fiktív. Ez egy másik szó és mást jelent. Valami jövőkép, esetleg?
- Jönnek a migránsok! Le a Sorossal, le a civilekkel, le az EU-val, le az ENSZ-el…
- Na jó, hol a távkapcsoló… hát ti? Itt a másik oldalon? Van valami ötlet, amiért felemeljem a fenekemet ebből a fotelból?
- Mi vagyunk a többpártrendszer. – felelik azok – Vannak vitáink, és nehezen értünk egyet, de mi vagyunk azok, aki visszaadhatják neked a demokráciát. Abban mind egyetértünk, hogy a diktatúrának véget kell vetni. Ha mi győzünk, és ehhez te kellesz, akkor nem csak egyes emberek nyernek további javakat, hanem esetleg többen, a széles hazában. Lemossuk magunkról a legkorruptabb ország bélyegét. És jóba leszünk más nemzetekkel, nem a gyűlölet rugója dobogtat majd minden szívet.
- És mit adtok még vissza?
- A hitet és a reményt. A választás szabadságát. Hogy az lehess, ami szeretnél. Olyan hitet választhatsz, amilyent akarsz, olyan identitást, amilyen a legkedvesebb. Élj szabadabban velünk! Visszaadjuk a nemzet újságjait, TV-csatornáit, békéjét a népnek. Nem csak az elnyomóké lesz a hatalom.
- Ez biztos?
- Nagy áldozatokat hoztunk már eddig is ezért. Több helyen már visszaléptünk egymás javára, csak azért, hogy neked eljöhessen a felszabadulás. Csak azért, hogy megtörhessük a fenyegető gonosz egyeduralmát. Visszaadjuk a jogot, hogy egyenlő módon bánjon mindenkivel, ne legyen többé kivételezés.
- Ha így lesz, rátok rajzolom a jövőm! – mondja a Fiktív és egy teátrális mozdulattal kirántja a jobboldali falból a konnektort, ahol a sok kis Nógrádik, Spöttlék, Földik, Lázárok, Németh Szilárdok, Gulyás Gergelyek, és a többiek visszaváltoztak denevérré és kalimpálva hullanak bele a sötétségbe.

Éppen csak elgurították a nyulak a tojást feltámadni, a lányok ruhája még meg sem száradt a vödrözéstől meg a slagozástól, élő és holt ünnepek jönnek-mennek a naptárban hangos zsivajjal, néma megemlékezéssel vagy csak úgy, lábujjhegyen, észrevétlen… 
A tavasz egy új ünnepsorozat, farsangokkal, bálokkal és busókkal elhúzott a tél, minden világvallás rátesz egy lapáttal, böjtöl, megfeszül, feltámad, kivirágzik, rügyfakad, amikor meg más szelek fújtak, akkor meg forradalmi ifjúsági napokat hozott az első napsütés. Itt van nekünk ez az április 4. is, ebben a sorozatban, ami hát kinek-kinek micsoda. Háború elveszítése, ország megszállása, felszabadítás, vereség, ideológiai elnyomatás. Nem kívánt törlendő. Nekem ebből a háború vége a pozitív dolog. Még nem éltem akkor, de el tudom képzelni, mekkora érzés feljönni a pincéből, mikor elmentek a repülők meg a tankok, az akcióhősök hallótávolságon kívül püfölik egymást, feljönni, nézni a romokat, elhinni a hihetetlent, hogy vége, keresgélni a téglák, törmelékek között, találkozni valakivel, akiről azt hitted, hogy már halott, és egyáltalán, elkezdeni építeni, élni újra. Nem tudom milyen ez, de én még láttam a romokat gyerekkoromban. Abban a zavart tudatban nőttem fel, amiben szinte minden magyar akkor, hogy nem voltam benne biztos, hogy győztünk vagy veszítettünk, meg abban sem, mekkora volt a mi bűnünk ebben, mert mindenki mást mondott erről. Sohasem tudtam ezzel igazán megmérkőzni. Egy biztos, nem szerettük az oroszokat, de voltak. Megtanultuk mellettük élve nem szeretni őket. Nem volt ebben sem lázadás, sem hősiesség, egyszerűen az életünk része lett. Fél életemben nem is hittem el, hogy valaha elmennek innen. 56-ban csak négy éves voltam, tudtam, hogy az oroszokkal vívunk megint valamit, láttam a tankokat meg a lövöldözést, de nem lettem ettől okosabb. 1968-ban aztán kiálltunk rendesen az oroszok mellett, Balatonon voltam éppen, amikor a sínen, ahol a vidám nyaralók érkeztek máskor, hosszú tehervonatláncok vitték a páncélosokat, mert megtámadtuk Csehszlovákiát. Hát ezt is nehéz helyretenni. Megbocsátottak valaha nekünk ezért? Mi mindig azt mondjuk, hogy kényszer? Az vitt rá minket, hogy a két világháborúban más népeket lőjünk, és elbukjunk? Meg az is kényszer volt, hogy bevonultunk a magyarok lakta északi szomszédba? Ott magyar tank irányította a csövét felvidéki magyarra? Hány év kell ahhoz, hogy két szomszéd megbocsásson egymásnak? És mit? De mindegy is, fő az, gondoltuk, hogy vége, nincsenek harcok, a gyerekek szabadon szaladgálhatnak a téren.
De nem!
Itt jön a következő ünnep vagy nem ünnep, most már szinte úgy látszik, hogy élet vagy halál, a jelenlegi, újra oroszbarát kormányunk gyakorlatilag háborút indított ellenünk. Méghozzá olyan embertelen, minősíthetetlen kampánnyal, amilyent nem tapasztaltunk még hányatott életünk során. A tolvajok ideológiai vezére, naponta elmondja mindenhol mindenkinek, hogy az őt nem szeretők gonosz bevándorlók seregét akarják az országra zúdítani, egytől egyig, mind ellensége az ártatlan magyarnak. Ezt az az ember szokta mondani, akinek minden mesterkedése arra irányul, hogy Európától minél távolabb tolja az országot, a keleti feudális zavarosba, mert leginkább ott érzi jól magát. A dácsák, bojárok, oligarchák, milliárdos maffiózók világában. Vívjuk az új háborúnkat éppen, éjszaka kételemis, menyétszerű nénik cikkannak autótól autóig az utcán, teszik a diktátort vágyó cetliket a szélvédőkre, szórják a falra szerelt ládáinkba. Az iszonyú rémület, hogy a milliárdosok zavartalan gazdagodását esetleg megtörhetné valami Magyarországon, ad erőt ehhez nekik. Negyven éve nem hittük el, hogy kimennek innen az oroszok. Tíz éve nem hittük volna, hogy léteznek ilyen nénik, akik csalókért imádkoznak a templomokban. De vannak. Most akkor vagy vége a harmincéves európaiságunknak, vagy kivívjuk a szabadságunkat a Magyarországra törő belső és külső ellenségekkel szemben. Mert nem keleti bevándorlók azok, akiktől rettegnünk kell, azokat aztán nem érdekeljük egyáltalán. A saját hazánk nénikéi meg a környező népek akarnak örökre lefojtani minket. A toll a fegyver vasárnap. Meg az utolsó szalmaszál is egyben.