Éppen csak elgurították a nyulak a tojást feltámadni, a lányok ruhája még meg sem száradt a vödrözéstől meg a slagozástól, élő és holt ünnepek jönnek-mennek a naptárban hangos zsivajjal, néma megemlékezéssel vagy csak úgy, lábujjhegyen, észrevétlen… 
A tavasz egy új ünnepsorozat, farsangokkal, bálokkal és busókkal elhúzott a tél, minden világvallás rátesz egy lapáttal, böjtöl, megfeszül, feltámad, kivirágzik, rügyfakad, amikor meg más szelek fújtak, akkor meg forradalmi ifjúsági napokat hozott az első napsütés. Itt van nekünk ez az április 4. is, ebben a sorozatban, ami hát kinek-kinek micsoda. Háború elveszítése, ország megszállása, felszabadítás, vereség, ideológiai elnyomatás. Nem kívánt törlendő. Nekem ebből a háború vége a pozitív dolog. Még nem éltem akkor, de el tudom képzelni, mekkora érzés feljönni a pincéből, mikor elmentek a repülők meg a tankok, az akcióhősök hallótávolságon kívül püfölik egymást, feljönni, nézni a romokat, elhinni a hihetetlent, hogy vége, keresgélni a téglák, törmelékek között, találkozni valakivel, akiről azt hitted, hogy már halott, és egyáltalán, elkezdeni építeni, élni újra. Nem tudom milyen ez, de én még láttam a romokat gyerekkoromban. Abban a zavart tudatban nőttem fel, amiben szinte minden magyar akkor, hogy nem voltam benne biztos, hogy győztünk vagy veszítettünk, meg abban sem, mekkora volt a mi bűnünk ebben, mert mindenki mást mondott erről. Sohasem tudtam ezzel igazán megmérkőzni. Egy biztos, nem szerettük az oroszokat, de voltak. Megtanultuk mellettük élve nem szeretni őket. Nem volt ebben sem lázadás, sem hősiesség, egyszerűen az életünk része lett. Fél életemben nem is hittem el, hogy valaha elmennek innen. 56-ban csak négy éves voltam, tudtam, hogy az oroszokkal vívunk megint valamit, láttam a tankokat meg a lövöldözést, de nem lettem ettől okosabb. 1968-ban aztán kiálltunk rendesen az oroszok mellett, Balatonon voltam éppen, amikor a sínen, ahol a vidám nyaralók érkeztek máskor, hosszú tehervonatláncok vitték a páncélosokat, mert megtámadtuk Csehszlovákiát. Hát ezt is nehéz helyretenni. Megbocsátottak valaha nekünk ezért? Mi mindig azt mondjuk, hogy kényszer? Az vitt rá minket, hogy a két világháborúban más népeket lőjünk, és elbukjunk? Meg az is kényszer volt, hogy bevonultunk a magyarok lakta északi szomszédba? Ott magyar tank irányította a csövét felvidéki magyarra? Hány év kell ahhoz, hogy két szomszéd megbocsásson egymásnak? És mit? De mindegy is, fő az, gondoltuk, hogy vége, nincsenek harcok, a gyerekek szabadon szaladgálhatnak a téren.
De nem!
Itt jön a következő ünnep vagy nem ünnep, most már szinte úgy látszik, hogy élet vagy halál, a jelenlegi, újra oroszbarát kormányunk gyakorlatilag háborút indított ellenünk. Méghozzá olyan embertelen, minősíthetetlen kampánnyal, amilyent nem tapasztaltunk még hányatott életünk során. A tolvajok ideológiai vezére, naponta elmondja mindenhol mindenkinek, hogy az őt nem szeretők gonosz bevándorlók seregét akarják az országra zúdítani, egytől egyig, mind ellensége az ártatlan magyarnak. Ezt az az ember szokta mondani, akinek minden mesterkedése arra irányul, hogy Európától minél távolabb tolja az országot, a keleti feudális zavarosba, mert leginkább ott érzi jól magát. A dácsák, bojárok, oligarchák, milliárdos maffiózók világában. Vívjuk az új háborúnkat éppen, éjszaka kételemis, menyétszerű nénik cikkannak autótól autóig az utcán, teszik a diktátort vágyó cetliket a szélvédőkre, szórják a falra szerelt ládáinkba. Az iszonyú rémület, hogy a milliárdosok zavartalan gazdagodását esetleg megtörhetné valami Magyarországon, ad erőt ehhez nekik. Negyven éve nem hittük el, hogy kimennek innen az oroszok. Tíz éve nem hittük volna, hogy léteznek ilyen nénik, akik csalókért imádkoznak a templomokban. De vannak. Most akkor vagy vége a harmincéves európaiságunknak, vagy kivívjuk a szabadságunkat a Magyarországra törő belső és külső ellenségekkel szemben. Mert nem keleti bevándorlók azok, akiktől rettegnünk kell, azokat aztán nem érdekeljük egyáltalán. A saját hazánk nénikéi meg a környező népek akarnak örökre lefojtani minket. A toll a fegyver vasárnap. Meg az utolsó szalmaszál is egyben.