Tudja a manó, hogy miért jutnak az eszembe… 30 évvel ezelőtt, amikor Románia felkelt álmából és lerázta magáról a Ceaușescu-igát, fantasztikus boldogságot éreztünk, sírtunk és táncoltunk örömünkben, pezsgőt ittunk az utcán. Azután megindult a segítség, a baráti jobb, kezdetben, az első hetekben még a pártok is részt vettek ebben, mutatták, hogy ők is igen, szintén, velünk együtt. Azután a pártok elmaradtak, maradtunk mi, civilek és sok évig segédkeztünk sokfelé, hordtuk ki, amink csak volt, egy szoba-konyhás nyomorban laktam éppen Budapesten, de szappant, fogkrémet, mosóport, ételt és ruhát mindig sikerült összegyűjteni arra, hogy kivigyük nekik… Nem vetem a szemükre, mi választottuk ezt, a saját elhatározásunkból tettük. A turulozós trianonkodósok meg nem annyira tették. Ők inkább csak verbálisan vettek ebben részt. Zászlólengetés, Csaba királyfi meg patakvér. Ki-ki temperamentumától függően. Azután eltelt néhány év a sárból a hajuknál fogva kihúzott „testvéreink” elkezdtek libsizni, bolsizni, qwanyázni minket, és ellenünk szavazni a saját hazánkban, amikor csak lehetett. A civilek meg sorosbérencek lettek, de nem változtak, segítettek tovább, például a menekültválság alkalmával is, ugyanazok ugyanazt tették. Ezért már nem csak az erdélyiek, de a hazai jobbosok is libsizték, sorosozták, anyázták őket. De nem tehettünk mást, csak azt, amit a természetünk diktált, legfeljebb még nagyobb ellenszélben.

Most, hogy az orosz háború újabb emberhullámokat sodor felénk, számítóan ravasz és koszoslelkű kormányunk nagy bajba került, hiszen veszi az ukrán szavazatokat is ellenünk, tehát látszólag, mintha segíteni szeretne, megért, vígasztal, a valóságban meg a rezsicsökkentés, gázárak miatt inkább halni hagyja a határon átjött asszonyok férjeit, az apákat, és váltig tagadja, hogy megszavazta az oroszok elleni szankciókat. A kormánykommunikáció 180 fokot vett hirtelen, majd beborult a hajó, és majdnem kitört a vitorlarúd a fordulatokban, és azok a militáns rohadékok, akik eddig minden nap azt hirdették, hogy szent magyar hősök, szent vér hullik szent magyar földre, utolsó szál töltényig harcolni kell a haza védelmében, egyik éjszaka letekerték a fejület és egy másik üreset tettek a helyére, és már arról harsognak, hogy az ellenzék háborút akar, nem engedünk át itt fegyvert, kiszállunk mindenből, homokba dugjuk inkább a fejünket, és miért nem adja meg inkább magát az Ukrajna a hős oroszoknak… milyen gerinc az, amelyik annyira hajlékony, hogy csomóra lehet kötni?

És hát az ukránok… itt szökellt a kormány pár tagja, hogy mekkora nagy segítség vagyunk mi Ukrajnának, azután megint kiderült, hogy a francokat segítünk, megint ugyanazok a ronggyá szidott civilek segítenek, akiket szinte már arcról ismerek mindenhonnan. Szegények segítői, romák támogatói, anyák támaszai, betegek istápolói, menekültek mentőövei… jóindulatú jóemberek.

És most mi lesz, kárpátaljaiak? Mi lesz, ukránok? Ha lezajlik a dolog, megint libsik, bolsik, komcsik leszünk? És megint ellenünk fogtok majd szavazni?

Érdekes az emberi természet nagyon…

2022. március 10.