Valaha ebben az országban Móricz Zsigmond vagy Mikszáth Kálmán írta-vetette az újságok betűit, Vörösmarty és Arany János ápolták a nemzet szavát, és a sajtó az irodalom ékes része volt. Megszerezhető napi érték, átadható szellemi dísz, a hír pedig a gondolat tálalásának művészete. Csodaszép múltunkat a veretes szavak hozták át leginkább az idők mélységeiből, gyújtották fel a képzeletet, lobbantottak igényt arra, hogy írjuk, olvassuk, műveljük tovább azt, ami bennünket itt összeköt. Az egyik leggazdagabb nyelv örökösei lennénk, milliókötetnyi papírba álmodott kincs büszke birtokosa.
Amivé e sajtó lett… már, ha annak mernénk még nevezni, az maga a szellem halála. Nem tudom, hová lettek a szárnyas szavak meghozói. Meghaltak, elmentek, elutaztak örökre vagy csupán kiszáradt a tollukból a tinta visszavonhatatlan, és már nem írnak egy szót sem sehol. Nincs kinek. Talán beszélne a száj, mondatba rajzolna a kéz, ha lenne hozzá értő szem vagy nyitott fül, ami az agy tágasan fogadó mezején elhintené, mozaikba rendezné a szavas virágok szirmait. De valami nincs, valami elmúlt, amire egyre kevesebben emlékezünk már.
A bulvár roncsolta szét, az igénytelenek igénye, ami elvezetett végül a tahóság diadalához. Ma éppen harsányan üli is torát. Mintha… már meg is szoktuk volna. Kezdetben még szóltunk, felhívtuk a figyelmet az értelmetlenségre, a pongyolaságra, a hányavetien odavetett, stílustalan moslékra, amit kaptunk sajtó helyett, aztán már ez is elmaradt. Nem Ady Endre írja az újságot, hanem egy bézbólsapkás félanalfabéta hülyegyerek. Aki még akkor is hibát ejt a szövegben, ha minden hibajavító aláhúzza minden gépen helyette, de nem törődik vele. Őt azért fizetik, hogy valamit alázzon vagy mocskoljon, lehetőleg gyorsan és sokat. Pörögjön a lap, olvassák a hálózat másik végén ülő ellenoldali tahók, akiknek két és fél bekezdésnél nem működik tovább a szenzorjuk, hát ennyi az adag, aztán majd káromolnak valamit. Ha egy hozzászólásban két szopás-nyalás és még egy anyád is van, akkor általában két és félszer annyian fejezik ki a tetszésüket. Nem csak árokparti, alkoholista munkanélküliek, hanem apák, családanyák, pedagógusok is, simán. Persze, a nyelvnek ez a tőzeglápja nemcsak egy műhelyre jellemző. Használja ezt jobbos sajtó, meg ellenzéki lap egyaránt. Egy jobb korban, amikor még a kultúra múzsái álltak körül minden szóba öntött eszmét, egy ilyen mondatért örökre eltiltottak volna bárkit még egy üzemi laptól is. Ma nem. Ma a tahóság kormányelem, a hatalomgyakorlás eszköze, mert ez a vezérkar igyekszik az üzeneteit a legalpáribb köntösbe csomagoltatva széthinteni, hiszen a célközönség csak ezt a nyelvet érti. Jókai Mórét már nem. 
A szavak szobrászai valami más munka után néztek. Szóból moslékot keverők meg akadnak minden bokorban, de ha egyszer ők öntik tele a vályút, amiből enni adnak a kunkori farkú állománynak, hát ők nevelik a jószág szellemét is.
Talán egy reggel arra ébredünk, hogy el is felejtettünk minden mást. Nem tudunk majd szólni, írni, csak szennymagyarul. A műveltebb fél nem emelte magához a szellemi nincstelent, inkább a sötét oldal húzza le a lábát az iszapba a másikat. A lenyugvó Nap irányába eltávozott Kultúra meg talán ír még egy üdvözlőlapot, amíg el nem felejti végleg a címünket.