Egy transzverzális hullámcsokrot küldtem fel az égbe. A „fel” persze teljesen relatív dolog. Elindult iszonyatos sebességgel, és talán évszázadokig menni fog. Vele ment a gondolatom is, egy darabig versengtek egymással, aztán a gondolat tett egy kanyart a Naprendszeren kívül és visszajött. Elmondta, hogy nem találkozott senkivel. Sem Zeusszal, sem Allahhal, sem Visnuval, senki nem járt arra. A tér mérhetetlenül üres.

Én meg csak úgy feküdtem az éjszakában a nyár teraszán, felettem a sziporkázó varázskupola és eltettem a zseblámpát a nyugágy alá. Ezt a kékfekete éjszakát a hátrányos helyzetű városi nem ismeri, ott a zaj meg a fény éjszaka sem nyugszik, menekülhetetlen fogság. Itt meg hallod a csengő csendben, hogy a szarvas erőt vesz, majd szaggatott torokhangon zengi szerelmét a szemben lévő hegytetőn, a tücskök körben állnak a füvek erdejében és a legszentebb dalaikat húzzák, a denevér pár centire elsuhan az orrod előtt, pillanatra kirajzolódik a tündöklő háttérből kiemelkedvén, simán és selymesen, de nem úgy a bagoly, az ő szárnyának suhanó hangja van, ahogy elszáll az ismeretlenbe, a sün motoz a terasz alatt, a nyest meg vadászni indul… a nyár végi levelek, gallyak meséket mondanak s lezárt szemmel hallgatod… létezik-e nagyobb áldás ennél?

Beszélgetek a gondolatokkal, és a párbeszéd némán belesimul ebbe a világba.

Akinek nincs fantáziája, annak nincs Istene. A nincsisteneseknek nem maradt semmi, csak a száraz kémia, fizika, biológia van, már amennyit ismernek ebből. Sovány, sivár, szürke Isten ez.

A renyhébb agyúak kész Istent vesznek, előregyártottat. Van például a lepedőbe burkolt szakállas bácsi, aki csipkebokrot gyújtogat, özönvizel, sóbálvánnyá farag, mások meg turbános celebre esküsznek, aki meg mániákusan letakargatja pokróccal a csajokat. Egy harmadik trópusi varázsló meg színes pöttyöket fest a kasztok homlokára, amitől olyanok lesznek, mint egy hiányos Túró Rudi. A kész Isteneket csomagban lehet venni, kapni, mindig van hozzájuk valami igen vaskos használati utasítás, amit előírás szerint és ügyesen sok-sok nyelvre lefordítanak. A legtöbbször csak le kell öntened magad egy vödör vízzel, vagy megmártózni valami irtó koszos folyóban, és juhhé, tiéd a kész vallás, a hamburger megváltó, vagy a kebabisten, vagy a currys mindenható. És ettől kezdve állandóan halálra sértődhetsz, ha valaki esetleg gúnyolja ezt az izédet, mert ez is vele jár. Azért van valami közös ebben a nagy, multinacionális hitedében: majdnem mindenhol az a szabály, hogy be kell fizetned egy marék pénzt azért, hogy valami jelmezes figura háromszor elkiáltsa neked a választott istened nevét.

Ez így még csak ártatlan dolog lenne valamennyire, magánhobbi vagy mi, de amikor ezek az égi háttérhatalmak bedurvulnak, akkor undorító módon egymásnak esnek mindig. Először csak szóban, aztán tettleg is. Hogy az ő burnuszos fószere nagyobb arc a lepedősnél vagy esetleg fordítva. Karddal kikérik magunknak a sértést, megvédik magukat a másiktól, feltüzelnek, feluszítanak milliókat, és addig nem nyugszanak, amíg egymás csúcsos izéit le nem rombolják. Plakátok, népszavazások, fegyverkezések, behívó, sas parancs, ágyú, könny és vér… halál.

Én meg csak feküdtem tovább a legszebb békében, a csendcsodában, és két kézzel temettem magamra az áldást a normális világ e megmaradt szegletén.

Hűlnek a vizek és vége van a nyárnak is, de mikor lángoljon fel a több országra kiterjedő burkini-vita, ha nem most, éppen ilyenkor? Ha hűl valami, akkor valakik ráraknak valamit a tűzre, hogy tovább égjen. Most éppen ezt.

Mert mi van akkor, ha valaki ruhástól megy be a vízbe? Minden ripacs amerikai vígjátékban beleesik egy vagy több jobbsorsra érdemes szerencsétlen fülétől a farkáig felöltözve a medencébe, a közönség meg mindig hálásan nyugtázza ezt, hogy bruhaha… mintha megnyomták volta a „Röhögni!” gombot egy nyilvános TV-felvételen. És akkor ott kapálózik a főhős szmokingban, nagyestélyiben, amíg a többiek melléjük nem esnek. Mi a rossz ebben? Hát a humor hiánya az mindig fájdalmas, de más ártó szándék szerintem nincs.

Na, akkor jönnek érvnek az apácák. Hogy bizony ők is úgy fürdenek, főkötőbe, hosszú szoknyába, nyakigzártba… egészségükre! Meg jönnek még a napérzékenyek, a bőrrák-veszélyeztetettek, meg még a búvárok is… na, ők is, aztán tetőtől talpig! De az arab nők azok nem. Ők ezért vagy azért ne tegyék. Ha ők mennek be ruhástól, akkor az a női nem megalázása (mert az apácák cuccai nem a női nem megalázása!!), meg az integráció készségének hiánya. Meg hogy van az, hogy nekem, ha iszlám országba megyek, nem szabad bikinire vetkőznöm, mert tiltják, hát akkor ezek itt miért nem alkalmazkodnak, stb. stb.

Egy dolog a vallásszabadság, amit elvileg gyakorolunk. Mindenféle ilyen-olyan felekezet, szekta, hagyományosan meg megreformáltan osztja az észt szerte a vidéken, mindenféle elképzelhető karneváli maskarában. A cifraszűr szürke hétköznapi melósszerkó az arannyal átszőtt, csipkézett, rakott, fodros, bársony, selyem, lila-fehér-zöld stb. cuccokhoz képest, a döbbenetes bohócsipkákról nem is beszélve… mégsem tiltakozik senki ezekért, csak a Pride ellen! A saját maskarásait búbánatos képpel, repeső szívvel meg komolyan veszi! Ha ezt egyszer valaha megérthetném… na, de sebaj! Járhatnak komoly öreg bácsik kihegyezett színes dobozokkal a fejükön? Járhatnak! Még körmenetelhetnek is benne! Vonulhatnak fel palástban arcra teljesen normálisnak tűnő emberek? Vonulhatnak! Táncolhatnak tüllszoknyában teherautók platóin? Egyesek szerint nem, de a fentiekre nézve dehogynem! Miért pont ők nem? De mit kezdjünk a burkinivel akkor? Azt lehet? Lehessen.

Magunk között szólva, tiszta hülyeség az egész. Nem a tiltás vagy a megengedés, hanem a ruhástól való fürdés. Mert mekkora perverz az, aki kijön a vízből és tetőtől talpig egy vizes borogatásban mászkál fürdés után a parton? Mindegy, hogy burkini vagy overál vagy suhogós melegítő. Minden épeszű ember ruha nélkül fürdik, ha csak teheti. De nem mindig teheti, mert nem épeszű a világ.

Egyébként meg a dolgok változnak. Amit az emberek praktikusnak tartanak, az előbb vagy utóbb győz. Talán egyszer majd eljutunk oda, hogy nem ideológiailag fürdünk, nem ideológiailag öltözünk, hanem úgy, ahogy a legjobban, legkényelmesebben érezzük magunkat. Mindenféle tiltás meg engedés nélkül. És nem fog zavarni az sem, hogy ebben az utcában, ahol lakom, minden házban más vallású vagy más vallás nélküli ember él. Az ő dolga. Nem kényszerítünk egymásra semmit, ha éppen az utcán hasal és kelet felé imádkozik, hogy ügyesen átlépem. Majd kitalálunk valami közös elfoglaltságot velük, ami egyiket sem sérti, ami bárkinek jó. Aztán szép lassan mindenki elhagyná a kényelmetlen szokásait, viseleteit, mániáit. Hogy még jobban együtt tudjunk élni, bármelyik Isten még nagyon örömére.

A nemzeti büszkeség olyan, mint egy forró zuhany. Csak hát kívül alig látszik, belül viszont zuhog. Eltölti a szívet, az agyat, és amikor már telis tele van minden, a szemen át kibuggyan.

A nemzeti érzések hiénái már a környék járdáin bandáztak, asztalokról, kézből, mindenhonnan árulták a rekvizitumokat mindenféle pótmagyarok. Trikótól a sapkáig, jelvényig, sálig volt itt minden, mi szem-szájnak ingere! Nagy biznisz ez. Azon gondolkodtam, miközben átszlalomoztam a csapdák között, hogy még sohasem láttam lovat, amelyik magára írta volna, hogy „Ló vagyok! I’m a Horse!” Hiszen mindenki tudja, hogy ló, de nem is ez fontos, az a lényeg, hogy ő maga tudja, hogy az. De ha például egy kutya magára húzná az „Én ló vagyok!” mezt, azért gyanakodnék… miért is kellett magára öltenie? Én sem lettem még indián soha attól, hogy három tollat tűztem a hajamba. Szóval, csak mentem úgy, magamtól, mindenféle karneváli maskara nélkül, én, Várhelyi Iván, hogy meghajolhassak a népem óriásai előtt.

Istenem, micsoda érzelmi viharok egész délelőtt! Az égrenézett várakozás, a hírek, hogy jönnek, a tekintetek szomjas távolba fúródása… de hosszú is az, amikor egy újbóli eljövetelre vár a nép! De megéri, ezerszeresen is, igen!

Aztán, mint a Narniában: Katinka királynő, a Tükörvizek örök uralkodója, Danuta császárnő, a Nagy Tavak verhetetlen úrnője, Emese cárnő, a Villogó Pengék varázslója és Áron fejedelem, a Csattogó Kardok mágusa megérkezett! Fényükben alantas és korrupt hivatalnokok sütkéreznek majd, szájukra veszik a nevüket, dicsekednek velük, sajátjaikként emlegetik őket. Én, boldog és büszke alattvaló a megtiszteltetéstől tehetetlenül hajoltam meg a díszletek alatt, örök hálával tartozom azokért a percekért, órákért és napokért, amit ezek az emberek ajándékoztak nekem. És azt már nem adom senkinek soha, elvehetetlen, hogy szemben állhattam velük, pár méterre, és boldog mámorban énekelhettem velük, nekik a magyar himnuszt! Azt hiszem, itt buktam le, hogy nem vagyok hivatásos fotós mégsem, a profik akkor szoktak a legalantasabban röfögve, tülekedve ugrálni, amikor más vigyázzba állva és könnyezve énekel. Hát én inkább amatőr voltam.

Aztán persze keresztbe-kasul mindenki szelfizgetni kezdett a hősökkel, amikor a protokoll már nem tartotta a rendet. Én persze, hogy nem. Méltatlan vagyok erre. Különben sem tartom magamat mániás nárcisznak, hogy minden képbe beletolakodjak, kitakarjam a fejemmel a lényeget, és magamhoz vonjak egy sztárt. Miért tenném? Mert különben nem hiszitek el, hogy ott voltam? Vagy én nem fogom elhinni? De, elhiszem. Nagyon boldoggá tettek ezek az emberek. Inkább odamentem hozzájuk és megpróbáltam valahogy sután ezt külön-külön megköszönni nekik.

Most talán megtudhatjuk. A hazámhoz, nemzetemhez fűződő viszonyomat úgy tépdesi, szaggatja a kor, hogy az már szinte elviselhetetlen. De hogy is nőttem fel idáig, mi motivált és mi kínozza, gyötri az identitásomat?

Négy éves voltam 1956-ban. Édesanyám Budapestről hozott nekem egy kis műanyag Kossuth-címert, azt tűzhettem a ködvágó sapkámra, talán az volt az első hazafias érzés, ami megérintett, amit nem felejtek el már soha. Aztán sokáig semmi, de semmi, fogalmam sem volt, hogy hol a helyem a belső zűrzavarban. Ronda, gonosz kapitalisták, felszabadító oroszok, buta vallás, hamis történelem, otthon és az iskola ellentéte, a nyilvános és a titkos szavak közötti ordító különbség…

Azért rajzoltam én magamnak később Kossuth-címert, ki is festettem azt, tiszta szívvel néptáncoltam és kipirultan daloltam a népdalokat, amikor más csak részegen fetrengett. Nagymagyarország térképei felett könyököltem és tanultam, ízlelgettem a határokon túli magyar neveket és a szívem megszakadt Erdélyért és a Felvidékért…  Persze, hogy a gyanús elemek között vonultam be a katonasághoz és persze, hogy a megfigyeltek közé tartoztam már a bevonulásom előtt is. Nem is titkolta ezt senki. Verseket írtam jó cimborámmal a regnáló rendszer ellen, és még ma is nagyon büszke vagyok az akkori bátorságomra. És a hetvenes években magyar népviseletben esküdtem az állami házasságkötőben. És te?

Mindezekből nyilvánvalóan következik, hogy a megélt rendszerváltás első emberei közé álltam, amikor még kétesélyes volt, hogy sikerül-e egyáltalán… talán soha nem voltam annyira tele nemzeti érzelmekkel, mint amikor a Hősök teréről megindultunk a Román Nagykövetség felé, vagy a Csehszlovák Nagykövetség előtt kiböjtöltük a járdán a Prágában fogva tartott magyarok szabadon bocsátását, de az életre szóló büszkeség a hazám miatt az NDK-sok előtti határnyitás volt! Páneurópa! Ott tanultam meg ezt, hogy lehet, hogy tényleg, hogy eljön, hogy még az én életemben…

Számtalan kebeldagasztó élményt adtak a távoliak, erdélyi barátaim, ismerőseim, a csodaszép tájak, az észak-amerikai magyar tanya, az amerikai erdőben talált magyar cserkésztábor, igazán gazdag és boldog életem volt és igazán magyar lehettem, amennyire csak lehetett: lovagoltam, íjaztam, vívtam, és boldogan jártam népem pusztáit és erdeit mindenfelé.

Az utolsó 10 év könyörtelen gyalázata aztán mindent megtett, hogy borzongva viszolyogjak mindentől, ami állítólag népi és nemzeti lett a köztünk elburjánzó szenny által. A nevünket, zászlónkat elragadta egy talpig tisztességtelen banda, mint régen a számháborúban. Ők lobogtatják a trikolort, az árnyéka alatt tesznek meg minden létező erkölcstelent, amit még a kommunisták sem mertek volna soha. Elüldözték a fél országot, a maradék felét is földönfutóvá tették és romok alá temették a jövőt. Nincs már, megszűnt minden, ami még remény volt, már eltaposták az iskoláinkkal a jövőnket, kórházainkkal az egészségünket, éltünket, és kárörvendőn vihognak a képünkbe naponta a saját hírcsatornáikon. Koreai módon öntik ránk a sikerpropagandát, meg az ellenség gyűlöletét. Ma már minden tevékenysége a magyar kormánynak, a kollaboráns magyar egyháznak arra irányul, hogy a mélybutaságban tartott nép a zászló alatt más népeket utáljon, uszuljon, a gyűlöletre szavazzon, a nem is létező ellenséget hibáztassa… hogy közben elpusztult itthon az ipar, a termelés, minden hajdan működő, működtető dolog, külföldi gyárak alamizsnáért itt-ott dolgoztatnak még minket és ezt büszkén a saját eredményeinknek tüntetjük fel. Lányainkat keleten vagy nyugaton élvezik idegen pénzért, akit meg nem, az lepedőt cserél az idegen szállodában a vidám vendégek után… Székely barátaink ellenünk fordultak, a gonosszal menetelnek, rá szavaznak, csak, hogy a szégyenünket és nyomorúságunkat fokozzák… És ezt mind-mind tudja rólunk már a világ. A megbízhatatlanság, a korrupció, az embergyűlölet, a lopás szinonimái lettünk 10 év alatt a többi ország szemében…

De most újra! Most megint megmozdult valami bennem! A világverő magyarok újra eljöttek, ha máshol nem, hát a képernyőn együtt lehetek velük, állhatok a lábaiknál, hallgatom a himnuszunkat, újra az enyém, Isten talán újra megáldja a magyart, igen, ezért meghatódhatok, kitöltődöm belülről magyarsággal újra! Már nem szégyen magyarnak lenni, már megint büszkeség, boldogság, világöröm! Köszönöm! Újra köszönöm, hogy ezt onnan távolról ezek a lányok, fiúk ismét megadták nekem!

Közeledik a népszavazás, mint egy nagy, fekete árnyék, mint egy eljövendő, kimoshatatlan folt a becsületünkön. Mert lehetne ez akár szép is meg jó is, meg lehetne akár dacos is, meg becsületes is, ha nem pont erről szólna, amiről. Az teljesen rendben lenne, hogy ne telepítsen ide senki ezer összefogdosott amazóniai indiánt erőszakkal, a független Magyarországba! Persze! Legyen már jogunk ezt eldönteni, szerintem is! Csakhogy itt most más van, Magyarország nem annyira független, elvileg egy közösség tagja, egy nagy egész része, a befogadandók meg nem rabolt rabszolgák, hanem rászoruló, menekülő emberek, családok, akik amúgy is, így is, meg úgy is, már itt vannak, itt élnek, szanaszét a kontinensen. Nekünk meg roppant munkaerőhiányunk van. Meg nagy nemzetfogyásunk.

Na, de mi valami keresztény ország vagyunk, nem? Vagy csak ilyenkor nem? Csak akkor, ha énekelni kell, meg dicsőíteni? Mert milyen álságos is ez… meg aztán, itt van ez a pápa-dolog… Hogy is vagyunk ezzel? Ha a hív elmegy a Vatikánba, ott zokogva csókolgatja a pápa kezét, fülét, farkát, uszályának szegélyét, ha meg hazajön, akkor meg hülye pápa, ez nem is pápa, ki választotta meg ezt, stb. Mert a pápa még a melegekkel is szimpatizál, a menekülteket, rászorulókat meg egyenesen támogatja…

Te tudod, hogy miért van ez? Igazából én sem magamtól jöttem rá, segítettek. Hát az van, leplezzük le a valót, hogy ez a pápa Dél-Amerikából jött. És? Akkor mi van? Hát az van, hogy Dél-Amerikában a keresztény egyház és a szellemi kötődése, megnyilvánulása baloldali érték. Hagyományosan. Mint az eredeti, az igazi, a régi. A szegények támasza, az elesettek segítője, a bajbajutottak, kitaszítottak menedéke.

Nálunk meg nem. Büszke történelmi hagyományaink szerint a mi egyházunk a jobboldalon áll, annak is inkább a szélén, a várurak, hatalmasok jobbján ül a trónnál, és az elnyomás szellemi eszköze. A propaganda, a nép kordában tartása, az uralkodó gazemberek jólétének biztosítása a feladata. Sok oka van ennek. Néhány talán érthető is. Az un. szocializmus vidékünkön üldözte a vallást, ellene szólt, ellenségei közé sorolta. Ennek is megvolt az oka, a potrohos egyházfiak kéjesen fürödtek a feudális, majd kapitalista hatalom fényében egyaránt. Együtt zabáltak a nagy nemzeti vályúból a világi méltósággal, persze, hogy ez borzolta a proletár szőrét. Joggal.

Most meg helyreállt megint a „világ rendje”. Az egyház és politika újra kezet fogott, vállvetve harcol egymás hatalmáért. És kit érdekel itt a szegény, vagy kit az ember egyáltalán? Elnyomorodott, elhülyült, megbetegített, tanácstalan népet lehet a legjobban irányítani. Ez a feladat megvan, kipipálva! Meg kell találni a közös ellenséget, rámutatni, hogy nem miattunk - akik kastélyainkban aranykádakban fürdünk – éltek rosszul, hanem a rohadt idegenszívű, identitású ellenségtől! Arra fussatok a furkósbottal, azt üssétek! Prédikáljuk ki a szószékről, mutassuk be a leselkedő kegyetlen arcát! Öl, nőt erőszakol, keresztet éget. Mondják ezt el a szakértők minden nap. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell, mondjuk ki végre hangosan, szavazzuk meg végre országosan, hogy utáljuk azt, aki nem olyan színű, nem olyan vallású, nem olyan irányultságú, mint mi! Haljon éhen! Halál reá! (Ismerős valahonnan? Tényleg? Jééé! Pedig még nem is mondtuk konkrétan, hogy nem olyan fülű, nem olyan orrú… csak gondoltuk.)

Közben meg csak csodálkozunk, mivé lett a világ. Uralkodásunk alatt több mint ezer templomot újítottunk fel! – csap büszkén a mellére a politika. Nem kórházat, nem iskolát, jól olvastad. Szegeden stadiont építünk az egyháznak. Naná, majd a rohadék balos Botkának, mi? De van ott papos focicsapat? Nincs. Nem baj, akkor egyéb közösségi rendezvényekre… Szóval, bármit. Mert szerinted a magyar keresztény borsodi vagy nyírségi szegényházaknál segít? Ugyan, ugyan… te is tudod. Vadászik az uradalmában, halomra lövi Isten szép teremtményeit, asszonyt ver, alkoholista, félrehág, diplomát másol, nyugdíja mellé milliókat vesz fel, markába röhög és megáldja a bűnt, véd- és dacszövetsége okán megtámadhatatlan a törvény oldaláról, holott a hatalommal együtt csináltak papírrepülőt a tízparancsolatból és röhögve dobálják a Dunába a Parlament erkélyéről… Most meg még attól is fél, hogy megrendíti valami ezt a tökéletesre tervezett idillt.

Hát szavazz a kezeddel magyar, ikszelj nekik, hogy töretlen legyen a hatalmuk továbbra is, vagy szavazz a lábaddal, menekülj el innen a világ végére, ahol már nem érnek utol, vagy kirándulj egyet valahol október másodikán a remélhetőleg szép őszben, én is ezt teszem. És velem lesz a lelkiismeretem is.

A férfi, akinek a képe, mint „magyar náci” bejárta a világsajtót, felháborodott. Ő nem náci, ő egy igazi magyar. Hét éve Madridban él, de most Franciaországban magyar vezérszurkoló. Na, szaladt is mindenki a ládafiához, hogy előkaparja az ősi gumicsontot, hogy ki is az igazi magyar?

Negyedszázada, amikor Nagy Imre és mártírtársai újratemetése volt a 301-es parcellában, az volt a feladatom, mint rendezőnek, hogy próbáljak valahogy békét teremteni az első sorokban tülekedő hősök között. A régi vita lángolt fel éppen, hogy ki is az igazi magyar? Kinek van több joga az első sorban állni vagy ülni? Az, aki elmenekült, mert szerinte elüldözték, vagy az, aki itthon maradt, és végigszenvedte úgymond a kommunista diktatúra nehéz éveit? Repkedtek rendre az egymás fejéhez vágott vádak, de aztán sikerült valahogy elültetni azt az érvet, hogy ez a vita itt most az alkalomhoz elég méltatlan és talán máskor és máshol kellene ezt megbeszélniük.

Kb. egy évvel később, amikor az USA-ban tanultam, úgy ismertem meg Józsi bácsit, ezt a nagyszerű embert, aki a pennsylvaniai magyarok közösségének elnöke volt, hogy az egyik vasárnap délelőtt egy rádióműsor magyar adásában beszélt. Éppen arról, hogy hát bizony, sok évtizeden át egyfolytában azt hangoztatták, hogy csak érjen véget az átkos szocializmus és akkor ők örömmel hazajönnek az Óhazába! De nem jönnek! Miért nem? Mert köszönik szépen, jól érzik ott magukat, családjuk, állásuk, vagyonuk, egzisztenciájuk van, jó úgy is ott magyarnak lenni. Meg hát ismerjük a régi szlogent, hogy a határokon túli magyarok azok aztán mindig magyarabbak ám, mint az itthon hadonászó nemzetárulók!

Tehát aki elment, kint él, annak a magyarsága felértékelődik. Vagy nem. Viszont: voltam a chicagoi magyar templomban, mindenki magyar volt, a pap is. Voltam a herefordi Magyar Tanyán, lehetett csárdást táncolni, gulyást kajálni, zászlót bontani, meg voltam erdei cserkésztáborban is, ahol mindenki magyar volt, egy másik kontinensen. De sehol nem volt egyetlen plakát, hogy „Ha idejössz, te másfajta izé, tiszteletbe kell ám tartanod a kultúránkat” „Nem veheted el a munkánkat, nem veheted el a vallásunkat, izé, meg semmit…” „Fordujjá vissza!”

Na, ezen akkor most elgondolkodtam.

Vagy magyar az, aki magyaroknak szurkol. Mindegy, milyen bőrszínű, nyelvű, vallású, velünk van, bennünket erősít. Nem tagadhatjuk, évről évre több fekete német, fekete osztrák, fekete svéd van. Meg fekete magyar, meg nyilván rengeteg sárga magyar is… na és akkor mi van?

Az Európai Unióból kilehet lépni, a világból nem. Most meg ilyen a világ. Egy darabig még lehet ellene csápolgatni, meg népszavazgatni, de a világ van többen. És nem vár meg.

- UV-mentes napsugaraktól füttyös jó reggelt, tubarózsáim és gerlicéim! – köszönt szokásos posztjában Kakukkos Óra barátnőm, a kopásálló delnő.

Szivárványné Zivataros Napsugár már megosztotta mai idézetét a Tardkiaszíved.blog-ról, miszerint „A barátság olyan, mint a zümmögő legyek szélbeírt üzenete, mely néha felerősödik és kórusban dagadva szárnyal, néha meg légycsapó által halálra ítéltetett legott. Ha pediglen a talmi csillogás elvakítaná szemed, bizony mondom néked, légypapíron landol.” Egy perui láma üzenete

Sukár Raszkolnyikova fedőnevú ismerősöm tizenkettedszer megosztotta „Emlékeid a Facebook-on”-típusú, négy évvel ezelőtti bejegyzését, miszerint lánya színötösre érettségizett az ország legjobb gimnáziumában, és ez semmit nem von le ebből a tényből, hogy azóta a jeles utód lombard grófi családoknál alkalmi mosogatógép Európa boldogabb tájain.

- Hogy azt a jó édes k*** (fütty) anyád tette volna inkább a *** (fütty) te rothadó szemű tetűállat *** (fütty) ***(fütty)*** (fütty)!! – vetette képernyőre Papp Szaniszló erkölcstan tanár (akinek amúgy négy gyermeke is fent van a Facebook-on, nem beszélve regimentnyi tanítványról , akiket az Isten seregei egyház számtalan tanodájában tanít), amiért Kunta Kinte, a kopt bíró nem adott meg egy tizenegyest a Besenyő-Kun meccsen.

- Ő is mongyon le!!!- írta be éppen a „Fikázom úgyis, úgyis!” nevű zárt csoportba Haz A Fy nevű ismerősöm.

A hűséges szemű Bogáncs még mindig gazdára vár a rodostói gyepmester telepén, ha sürgősen nem lel érző szívű emberi lényre, tizenhétezer társával együtt suhogtatja felette elavult fűnyíró eszközét a Kaszás. A fényképet ismervén már hat éve suhogtatja, lehet, hogy ventilátorként funkcionál.

A zsenge Parazitácska (Carmen és Lancelot nevű ismerőseim ivadéka) jó étvággyal elfogyasztotta délebédjét, így megszűnt az a tapintható feszültség, amely azóta fokozódik a neten, hogy láttuk az ebéd elkészítésének fázisairól a 47 képet tartalmazó albumot, most, a maszatos fotótenger után már csak a délutáni alvást megörökítő újabb videókban reménykedhetünk.

Alba Régia gyerekkori barátnője népes családjával még mindig albérletet keres, nem érti a szívtelen tőkés lakástulajdonosok embertelenségét, akik nem szívesen látnák a kilenc gyerek mellett a négy tarajos sült, huszonnégy erszényes hangyászt, hat királykobrát, két aligátort, lajhármakit és a többi családtagot a beköltözéskor. Az ember a legszívtelenebb állat! Kérünk egy megosztást, ha benned még dobog!

A hősies amerikai anya megmentette csecsemőjét a biztos haláltól, amikor nem a piros jelzésen tolta át a babakocsit a kereszteződésnél, hanem kivárta a zöldet, és az eseményt hat körülötte álló földbegyökerezett lábbal filmezte, majd megosztották a hihetetlen élményt a közösségi hálón. Az eset felrobbantotta az internetet, a NASA szerverei is leégtek 12 perc alatt.

Közben Oroszországban egy Rassz Putyin becenevű hajléktalan úgy eltalálta az éppen természetes úton távozó veseköveivel az ott szolgálatot teljesítő járőrt, hogy az mindkét szemére megvakult, értesültünk a portálról.

Az ismert trianonista sportember szerint a Vatikánt is kalandozó magyarok alapították, egészen pontosan a Vati Kán nevű magyar törzsi vezér, mint azt dr. Szőrmenthy professzor megírta a Magyarok magyara című kutatásos munkában, tehát virtuálisan vissza is csatolta egy új térkép keretében és kitűzte Photoshoppal az árpádsávos lobogót a Szent Péter bazilikára.

„- Két székely bácsi Londonban beszélget…” . ismét bepróbálkozik az idétlen viccel, fogyasztva az áramot a tar bérszámfejtő.

Na, ma már mindent tudsz, ki is kapcsolhatod a gépet és csinálhatsz valami hasznosabbat te is!

A FIFA világranglistán Magyarország labdarúgó válogatottja a 18. helyen áll, Izland a 35. Játszottunk egy mérkőzést a kis szigetországgal, amelynek harmincadannyi lakosa van, mint nekünk, és nem rúgtunk ugyan gólt, de ők rúgtak egyet ide is, meg oda is.

Így hát a Kárpát-medencében újra megállt az élet! Negyven éve a világ más-más pontján haragban élő ikrek hívták fel sírva egymást, hogy kibéküljenek, családverő dorbézok ásták el az udvaron a csatabárdot, pontosabban azt a fejszét, amivel eddig fenyítették családjukat, tisztes úriasszonyok vallották be otthon több évtized után zokogva, hogy kitől van a gyerek, mert a nemzet felemelkedésének napjától nem tudnak többé hazugságban élni!

A hírek szerint Lapostagházán elfogtak a polgárőrök egy helyi lakost, aki a bejelentések szerint az ellenfélnek drukkolt, a helyi népharag beásta az árulót nyakig az aszfaltba a Főtéren, majd vörösre tüzesített úthengerrel zúzták szét a fejét, a rendőrség jelenlévő tagjai bűncselekményre utaló nyomot nem találtak, az ügyet államigazgatási eljárás keretében már le is zárták, jelentésükben önkezűségre utaló jeleket emlegetve.

A darvak visszatértek a Hortobágyra, bár ebben az évszakban ez szokatlan, szóvivőjük szerint nem szeretnének más, ennél kevésbé sikeresebb országban élni.

A Magyarországra vezető autópályákat egyirányúsították, mert a mérkőzés lefújása óta annyi idegenbe szakadt hazánklánya és fia szeretne hazaköltözi, hogy csak a befelé vezető forgalom megengedett. Az itt élők meglepődve tapasztalták, hogy nem csak magyarok, de németek, angolok, franciák és főleg dánok özönlötték el tömegével az országot, akik nem szeretnének már eredeti hazájuk depressziójában élni, az örök majálist választanák inkább új lakhelyükül!

Horvátország lakossága északkelet felé fordulva, leborulva imádkozik, hogy a Szent Korona országai közé újból felvételt nyerjen. Feladják ezért szívesen nyelvüket, vallásukat, csak újra tagjai lehessenek a régi dicsőségnek! Hasonló indítványok hangzottak el a bukaresti és a pozsonyi parlamentben is…

A Magyart Tudományos Akadémia neveket engedélyező bizottsága még az éjszaka folyamán rendkívüli eljárás keretében bejegyeztette, hogy mától anyakönyvezhető a Dzsudzsák és a Kleinheisler keresztnévként, mind női, mind férfinevek esetén is, a rendkívül megnövekedett igények miatt.

(Állítólag Áder János asztalán fekszik aláírásra az a módosítási javaslat, hogy nemzeti Himnuszunk rosszul hangzó sorát, mely szerint „Bal sors akit régen tép” állami ünnepeken cseréljék le ezentúl a „Bernd Storck aki régen szép” aktuális sorral.)

Idős hívők az anyaország területén és a diaszpórákban megtalálható zarándokolható kegyhelyeken megesküdtek rá, hogy a Magyarország Védasszonya szobrok nemzeti mezben ragyogtak, fejük felett trikolor glóriával.

Pravoszláv Bertalanné, mielőtt kivetette magát Budapesten egy bontásra ítélt toronyház kilencedik emeletéről, hátrahagyott búcsúlevelében megemlíti, hogy most már boldogan hal meg, mert ennél jobb dolog az ő életében már biztosan nem következik be!

Pedig még csak ezután jön a portugál – magyar!! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Prológus

- Szevasz Dezső! Nahát, hogy te itt? De jó, hogy a színházon kívül is találkozunk!

- Szia Rezső! Hát, tényleg fantasztikus, hogy itt összefutunk! Mi lesz ma meg holnap? Egymás ellen játszunk vagy egyoldalon?

- Hát, attól függ, mi jön… az Egri Csillagokban te török vagy, én meg várvédő hős, de a Kőszívűben mindketten bécsi felkelő diákok vagyunk…

Főrész

Nagyszerű dolog történt, Magyarország olyan sikert ért el, amikre nem számított senki! Az európai bajnokság 24 csapata közül megvertük az egyiket! És ez igazán szép dolog, évtizedek óta nem fordult elő ilyen!

A nemzeti öröm és következtetések elég érdekesek. A magyar kolosszeum népe szerint megfizettünk a múlt kárhozatos megaláztatásaiért, visszavágtunk a történelemnek, főnixként újjászületett a kárpáti turul, a győzelem egybeforrasztotta a Trianon által tortakéssel megbecstelenített hazát…

Mert mi is történt? Tizenegy alföldi pitykés-dolmányos parasztgyerek megverte a Palvicz vérteseket? A hamiskás mosolyú Tenkes kapitánya a gólpasszt adó Buga Jakabbal jól megkergette a siklósi labancokat? Dehogy… a világ különféle klubcsapataiban játszó milliomos playboyok most a szokottól eltérő összeállításban találkoztak egymással, néha egycsapatban játszanak (nyilván szív nélkül pénzért), néha meg (te ezt hiszed el) kiontják a belüket a hazájukért. Csak közben mindig mezt cserélnek. Nem kispej lovuk van a pusztán, hanem Lamgorghiniük meg Ferrariuk, nem a patakban mosó Iluska vár rájuk, hanem az igen hazafiasan értelmes Voksán Virág, Kustánczi Lia, vagy bármelyik „Dubaiban többet járt, mint Budapesten” típusú művirág. Azután szaladnak jót a pályán, rúgnak egy-két gólt, ahogy a srácok is szaladtak régen a mezőn ingyen és örömmel, és ha már rúgtak egy-két gólt, akkor otthon, az Óhazában átíródik a történelem! Felülíródnak a múlt vereségei, kórusban lehet gyalázni a csigazabáló trianonista bírót, bocskorosokat, szőröstalpúakat, lehet utcán énekelve kurvázni az ellenfél anyját, nejét, lányát… persze, így örülünk mi, és ennyi kell ahhoz, hogy a mélyre zárt igazi énünk újra a felszínre törjön. Részeg öröm hullámzik csatornaszerte.

Epilógus

Nagyon jó kis meglepetés volt, hogy legyőztük az osztrákokat! Tényleg nem vártam volna, de megtörtént, kinyílt a lehetőség, jönnek a további napok meccsei, reméljük, így folytatódik tovább!

Gyerekkoromban sokat sportoltam. Az általános iskola mellett hat évig vívtam, vízilabdáztam, atletizáltam főleg... nagyon jó emlékezni erre. Úttörő olimpia, terepfutóversenyek, tájékozódási futás a gimnáziumban, csupa szívszép lelki videó. Talán az egyik legfontosabb kulcsa egy kamasz életének egy adott időpontban, hogy ne zülljön el, hanem inkább a jobbakhoz akarjon tartozni. Ugyanis gyerekkoromban a sporthoz tartozni a jobbakhoz való tartozást jelentette. Nekem ilyenek az emlékeim.
Sok sporttal, olimpiákkal kapcsolatos könyvünk is volt, nagyon szívesen böngésztem őket. „A béke vagy te, Sport!”, írta Coubertin báró, „Tisztesség vagy te, Sport!” Nagyon-nagyon tetszett, amikor olvastam meg tanultam, hogy az ókori Olümpáik ideje alatt a nemzetek félretették ellentéteiket, békét hirdettek világszerte, mert a harc, a háború nem fér össze a sporttal!
Talán… talán még vannak sportágak, amelyekkel ma sem fér össze. Ezt inkább csak remélem. Mert láthatóan sok szempontból barbárabbak vagyunk, mint az ókoriak. De azt hiszem még mindig, hogy teniszrajongók nem verekednek össze Wimbledonban, azt remélem, hogy az úszás vagy a kajak-kenu világversenyein nem aprítják egymást rakásra elszabadult részeg elmebetegek. Talán még így van.
De miért is kötelező magatartás egy labdarúgó mérkőzésen, hogy az ezt szeretők, vagy pontosabban az ezt szeretők között a hangadók mindig alpárian tahó, műveletlen csürhe legyen, hogy a meccs velejárója mindig a kötelező és kényszerű motozás, rendőri jelenlét, rombolás… szinte eredménytől teljesen függetlenül. Az idejáró drukker örömében is anyázik, meg bánatában is, ugyanígy ekkor is rombol, meg akkor is. Mert ezért jött. Igazából kit érdekel a meccs, mint olyan? Az esemény a lényeg, itt lehet zúzni, szinte a történtektől teljesen függetlenül, hiszen már a meccs előtt is megkezdődik az értelmetlen pusztítás.
Miután ugyanaz az embertípus hajlamos rombolni, amelyik a politikai gyalázkodásban is élen jár, hát rárakódik minderre helyileg a városok, városrészek gyűlölete, tágabb értelemben meg nemzeteké. A magát jó magyarnak képzelő idióta „bosszút áll” a meccsen a románokon Erdélyért, a franciákon Trianonért, az oroszokon 56-ért, az osztrákokon Rákócziért, a törökökön Mohácsért, a mongolokon Muhiért… (Uramatyám, mit beszélek, nem, nem, azért ennyit mind egyszerre nem tud történelemből, az alatt a négy osztály alatt minden nem került szóba…). De ne ragadjunk le ennyire Hunniában, ugyanilyen Istenbarmai minden országnak vannak, lásd Marseille, meg a többi franciaországi mérkőzés története.
De miért pont a football? Mert nagy a nézőtér, mert a közeg kedvez az ilyen hajlamúak egymásra találásának, mert együtt lehet egy ilyen értelem nélküli tömeget más, ravaszabb célokra felhasználni, és mert stadionokat építtet szerte a világon minden diktátor, hogy a saját hatalmát megerősítse, az ókori Rómától kezdve a náci, hitlerista Németországon át Dél-Amerikáig, Észak-Koreáig… és… hát szóval, igen. Eddig.
Ahová még a legszegényebb diktatúra is vásárol milliárdos bunkókat játékosnak, akiket irritálóan gazdaggá tesz minden más állampolgárhoz képest, akik Porschékat és Ferrarikat törnek össze részegen néha, ha meg nem, hát nagyobbakat köpnek minden percben, mint egy kubikus, az öltözőben meg a „nézését meg a járását” üvöltik kórusban.
„A haladás vagy te, Sport!” – írta Coubertin báró egykor.

2016.06.12.