Gyerekkoromban sokat sportoltam. Az általános iskola mellett hat évig vívtam, vízilabdáztam, atletizáltam főleg... nagyon jó emlékezni erre. Úttörő olimpia, terepfutóversenyek, tájékozódási futás a gimnáziumban, csupa szívszép lelki videó. Talán az egyik legfontosabb kulcsa egy kamasz életének egy adott időpontban, hogy ne zülljön el, hanem inkább a jobbakhoz akarjon tartozni. Ugyanis gyerekkoromban a sporthoz tartozni a jobbakhoz való tartozást jelentette. Nekem ilyenek az emlékeim.
Sok sporttal, olimpiákkal kapcsolatos könyvünk is volt, nagyon szívesen böngésztem őket. „A béke vagy te, Sport!”, írta Coubertin báró, „Tisztesség vagy te, Sport!” Nagyon-nagyon tetszett, amikor olvastam meg tanultam, hogy az ókori Olümpáik ideje alatt a nemzetek félretették ellentéteiket, békét hirdettek világszerte, mert a harc, a háború nem fér össze a sporttal!
Talán… talán még vannak sportágak, amelyekkel ma sem fér össze. Ezt inkább csak remélem. Mert láthatóan sok szempontból barbárabbak vagyunk, mint az ókoriak. De azt hiszem még mindig, hogy teniszrajongók nem verekednek össze Wimbledonban, azt remélem, hogy az úszás vagy a kajak-kenu világversenyein nem aprítják egymást rakásra elszabadult részeg elmebetegek. Talán még így van.
De miért is kötelező magatartás egy labdarúgó mérkőzésen, hogy az ezt szeretők, vagy pontosabban az ezt szeretők között a hangadók mindig alpárian tahó, műveletlen csürhe legyen, hogy a meccs velejárója mindig a kötelező és kényszerű motozás, rendőri jelenlét, rombolás… szinte eredménytől teljesen függetlenül. Az idejáró drukker örömében is anyázik, meg bánatában is, ugyanígy ekkor is rombol, meg akkor is. Mert ezért jött. Igazából kit érdekel a meccs, mint olyan? Az esemény a lényeg, itt lehet zúzni, szinte a történtektől teljesen függetlenül, hiszen már a meccs előtt is megkezdődik az értelmetlen pusztítás.
Miután ugyanaz az embertípus hajlamos rombolni, amelyik a politikai gyalázkodásban is élen jár, hát rárakódik minderre helyileg a városok, városrészek gyűlölete, tágabb értelemben meg nemzeteké. A magát jó magyarnak képzelő idióta „bosszút áll” a meccsen a románokon Erdélyért, a franciákon Trianonért, az oroszokon 56-ért, az osztrákokon Rákócziért, a törökökön Mohácsért, a mongolokon Muhiért… (Uramatyám, mit beszélek, nem, nem, azért ennyit mind egyszerre nem tud történelemből, az alatt a négy osztály alatt minden nem került szóba…). De ne ragadjunk le ennyire Hunniában, ugyanilyen Istenbarmai minden országnak vannak, lásd Marseille, meg a többi franciaországi mérkőzés története.
De miért pont a football? Mert nagy a nézőtér, mert a közeg kedvez az ilyen hajlamúak egymásra találásának, mert együtt lehet egy ilyen értelem nélküli tömeget más, ravaszabb célokra felhasználni, és mert stadionokat építtet szerte a világon minden diktátor, hogy a saját hatalmát megerősítse, az ókori Rómától kezdve a náci, hitlerista Németországon át Dél-Amerikáig, Észak-Koreáig… és… hát szóval, igen. Eddig.
Ahová még a legszegényebb diktatúra is vásárol milliárdos bunkókat játékosnak, akiket irritálóan gazdaggá tesz minden más állampolgárhoz képest, akik Porschékat és Ferrarikat törnek össze részegen néha, ha meg nem, hát nagyobbakat köpnek minden percben, mint egy kubikus, az öltözőben meg a „nézését meg a járását” üvöltik kórusban.
„A haladás vagy te, Sport!” – írta Coubertin báró egykor.

2016.06.12.