Most talán megtudhatjuk. A hazámhoz, nemzetemhez fűződő viszonyomat úgy tépdesi, szaggatja a kor, hogy az már szinte elviselhetetlen. De hogy is nőttem fel idáig, mi motivált és mi kínozza, gyötri az identitásomat?

Négy éves voltam 1956-ban. Édesanyám Budapestről hozott nekem egy kis műanyag Kossuth-címert, azt tűzhettem a ködvágó sapkámra, talán az volt az első hazafias érzés, ami megérintett, amit nem felejtek el már soha. Aztán sokáig semmi, de semmi, fogalmam sem volt, hogy hol a helyem a belső zűrzavarban. Ronda, gonosz kapitalisták, felszabadító oroszok, buta vallás, hamis történelem, otthon és az iskola ellentéte, a nyilvános és a titkos szavak közötti ordító különbség…

Azért rajzoltam én magamnak később Kossuth-címert, ki is festettem azt, tiszta szívvel néptáncoltam és kipirultan daloltam a népdalokat, amikor más csak részegen fetrengett. Nagymagyarország térképei felett könyököltem és tanultam, ízlelgettem a határokon túli magyar neveket és a szívem megszakadt Erdélyért és a Felvidékért…  Persze, hogy a gyanús elemek között vonultam be a katonasághoz és persze, hogy a megfigyeltek közé tartoztam már a bevonulásom előtt is. Nem is titkolta ezt senki. Verseket írtam jó cimborámmal a regnáló rendszer ellen, és még ma is nagyon büszke vagyok az akkori bátorságomra. És a hetvenes években magyar népviseletben esküdtem az állami házasságkötőben. És te?

Mindezekből nyilvánvalóan következik, hogy a megélt rendszerváltás első emberei közé álltam, amikor még kétesélyes volt, hogy sikerül-e egyáltalán… talán soha nem voltam annyira tele nemzeti érzelmekkel, mint amikor a Hősök teréről megindultunk a Román Nagykövetség felé, vagy a Csehszlovák Nagykövetség előtt kiböjtöltük a járdán a Prágában fogva tartott magyarok szabadon bocsátását, de az életre szóló büszkeség a hazám miatt az NDK-sok előtti határnyitás volt! Páneurópa! Ott tanultam meg ezt, hogy lehet, hogy tényleg, hogy eljön, hogy még az én életemben…

Számtalan kebeldagasztó élményt adtak a távoliak, erdélyi barátaim, ismerőseim, a csodaszép tájak, az észak-amerikai magyar tanya, az amerikai erdőben talált magyar cserkésztábor, igazán gazdag és boldog életem volt és igazán magyar lehettem, amennyire csak lehetett: lovagoltam, íjaztam, vívtam, és boldogan jártam népem pusztáit és erdeit mindenfelé.

Az utolsó 10 év könyörtelen gyalázata aztán mindent megtett, hogy borzongva viszolyogjak mindentől, ami állítólag népi és nemzeti lett a köztünk elburjánzó szenny által. A nevünket, zászlónkat elragadta egy talpig tisztességtelen banda, mint régen a számháborúban. Ők lobogtatják a trikolort, az árnyéka alatt tesznek meg minden létező erkölcstelent, amit még a kommunisták sem mertek volna soha. Elüldözték a fél országot, a maradék felét is földönfutóvá tették és romok alá temették a jövőt. Nincs már, megszűnt minden, ami még remény volt, már eltaposták az iskoláinkkal a jövőnket, kórházainkkal az egészségünket, éltünket, és kárörvendőn vihognak a képünkbe naponta a saját hírcsatornáikon. Koreai módon öntik ránk a sikerpropagandát, meg az ellenség gyűlöletét. Ma már minden tevékenysége a magyar kormánynak, a kollaboráns magyar egyháznak arra irányul, hogy a mélybutaságban tartott nép a zászló alatt más népeket utáljon, uszuljon, a gyűlöletre szavazzon, a nem is létező ellenséget hibáztassa… hogy közben elpusztult itthon az ipar, a termelés, minden hajdan működő, működtető dolog, külföldi gyárak alamizsnáért itt-ott dolgoztatnak még minket és ezt büszkén a saját eredményeinknek tüntetjük fel. Lányainkat keleten vagy nyugaton élvezik idegen pénzért, akit meg nem, az lepedőt cserél az idegen szállodában a vidám vendégek után… Székely barátaink ellenünk fordultak, a gonosszal menetelnek, rá szavaznak, csak, hogy a szégyenünket és nyomorúságunkat fokozzák… És ezt mind-mind tudja rólunk már a világ. A megbízhatatlanság, a korrupció, az embergyűlölet, a lopás szinonimái lettünk 10 év alatt a többi ország szemében…

De most újra! Most megint megmozdult valami bennem! A világverő magyarok újra eljöttek, ha máshol nem, hát a képernyőn együtt lehetek velük, állhatok a lábaiknál, hallgatom a himnuszunkat, újra az enyém, Isten talán újra megáldja a magyart, igen, ezért meghatódhatok, kitöltődöm belülről magyarsággal újra! Már nem szégyen magyarnak lenni, már megint büszkeség, boldogság, világöröm! Köszönöm! Újra köszönöm, hogy ezt onnan távolról ezek a lányok, fiúk ismét megadták nekem!