A nemzeti büszkeség olyan, mint egy forró zuhany. Csak hát kívül alig látszik, belül viszont zuhog. Eltölti a szívet, az agyat, és amikor már telis tele van minden, a szemen át kibuggyan.

A nemzeti érzések hiénái már a környék járdáin bandáztak, asztalokról, kézből, mindenhonnan árulták a rekvizitumokat mindenféle pótmagyarok. Trikótól a sapkáig, jelvényig, sálig volt itt minden, mi szem-szájnak ingere! Nagy biznisz ez. Azon gondolkodtam, miközben átszlalomoztam a csapdák között, hogy még sohasem láttam lovat, amelyik magára írta volna, hogy „Ló vagyok! I’m a Horse!” Hiszen mindenki tudja, hogy ló, de nem is ez fontos, az a lényeg, hogy ő maga tudja, hogy az. De ha például egy kutya magára húzná az „Én ló vagyok!” mezt, azért gyanakodnék… miért is kellett magára öltenie? Én sem lettem még indián soha attól, hogy három tollat tűztem a hajamba. Szóval, csak mentem úgy, magamtól, mindenféle karneváli maskara nélkül, én, Várhelyi Iván, hogy meghajolhassak a népem óriásai előtt.

Istenem, micsoda érzelmi viharok egész délelőtt! Az égrenézett várakozás, a hírek, hogy jönnek, a tekintetek szomjas távolba fúródása… de hosszú is az, amikor egy újbóli eljövetelre vár a nép! De megéri, ezerszeresen is, igen!

Aztán, mint a Narniában: Katinka királynő, a Tükörvizek örök uralkodója, Danuta császárnő, a Nagy Tavak verhetetlen úrnője, Emese cárnő, a Villogó Pengék varázslója és Áron fejedelem, a Csattogó Kardok mágusa megérkezett! Fényükben alantas és korrupt hivatalnokok sütkéreznek majd, szájukra veszik a nevüket, dicsekednek velük, sajátjaikként emlegetik őket. Én, boldog és büszke alattvaló a megtiszteltetéstől tehetetlenül hajoltam meg a díszletek alatt, örök hálával tartozom azokért a percekért, órákért és napokért, amit ezek az emberek ajándékoztak nekem. És azt már nem adom senkinek soha, elvehetetlen, hogy szemben állhattam velük, pár méterre, és boldog mámorban énekelhettem velük, nekik a magyar himnuszt! Azt hiszem, itt buktam le, hogy nem vagyok hivatásos fotós mégsem, a profik akkor szoktak a legalantasabban röfögve, tülekedve ugrálni, amikor más vigyázzba állva és könnyezve énekel. Hát én inkább amatőr voltam.

Aztán persze keresztbe-kasul mindenki szelfizgetni kezdett a hősökkel, amikor a protokoll már nem tartotta a rendet. Én persze, hogy nem. Méltatlan vagyok erre. Különben sem tartom magamat mániás nárcisznak, hogy minden képbe beletolakodjak, kitakarjam a fejemmel a lényeget, és magamhoz vonjak egy sztárt. Miért tenném? Mert különben nem hiszitek el, hogy ott voltam? Vagy én nem fogom elhinni? De, elhiszem. Nagyon boldoggá tettek ezek az emberek. Inkább odamentem hozzájuk és megpróbáltam valahogy sután ezt külön-külön megköszönni nekik.