Egy transzverzális hullámcsokrot küldtem fel az égbe. A „fel” persze teljesen relatív dolog. Elindult iszonyatos sebességgel, és talán évszázadokig menni fog. Vele ment a gondolatom is, egy darabig versengtek egymással, aztán a gondolat tett egy kanyart a Naprendszeren kívül és visszajött. Elmondta, hogy nem találkozott senkivel. Sem Zeusszal, sem Allahhal, sem Visnuval, senki nem járt arra. A tér mérhetetlenül üres.

Én meg csak úgy feküdtem az éjszakában a nyár teraszán, felettem a sziporkázó varázskupola és eltettem a zseblámpát a nyugágy alá. Ezt a kékfekete éjszakát a hátrányos helyzetű városi nem ismeri, ott a zaj meg a fény éjszaka sem nyugszik, menekülhetetlen fogság. Itt meg hallod a csengő csendben, hogy a szarvas erőt vesz, majd szaggatott torokhangon zengi szerelmét a szemben lévő hegytetőn, a tücskök körben állnak a füvek erdejében és a legszentebb dalaikat húzzák, a denevér pár centire elsuhan az orrod előtt, pillanatra kirajzolódik a tündöklő háttérből kiemelkedvén, simán és selymesen, de nem úgy a bagoly, az ő szárnyának suhanó hangja van, ahogy elszáll az ismeretlenbe, a sün motoz a terasz alatt, a nyest meg vadászni indul… a nyár végi levelek, gallyak meséket mondanak s lezárt szemmel hallgatod… létezik-e nagyobb áldás ennél?

Beszélgetek a gondolatokkal, és a párbeszéd némán belesimul ebbe a világba.

Akinek nincs fantáziája, annak nincs Istene. A nincsisteneseknek nem maradt semmi, csak a száraz kémia, fizika, biológia van, már amennyit ismernek ebből. Sovány, sivár, szürke Isten ez.

A renyhébb agyúak kész Istent vesznek, előregyártottat. Van például a lepedőbe burkolt szakállas bácsi, aki csipkebokrot gyújtogat, özönvizel, sóbálvánnyá farag, mások meg turbános celebre esküsznek, aki meg mániákusan letakargatja pokróccal a csajokat. Egy harmadik trópusi varázsló meg színes pöttyöket fest a kasztok homlokára, amitől olyanok lesznek, mint egy hiányos Túró Rudi. A kész Isteneket csomagban lehet venni, kapni, mindig van hozzájuk valami igen vaskos használati utasítás, amit előírás szerint és ügyesen sok-sok nyelvre lefordítanak. A legtöbbször csak le kell öntened magad egy vödör vízzel, vagy megmártózni valami irtó koszos folyóban, és juhhé, tiéd a kész vallás, a hamburger megváltó, vagy a kebabisten, vagy a currys mindenható. És ettől kezdve állandóan halálra sértődhetsz, ha valaki esetleg gúnyolja ezt az izédet, mert ez is vele jár. Azért van valami közös ebben a nagy, multinacionális hitedében: majdnem mindenhol az a szabály, hogy be kell fizetned egy marék pénzt azért, hogy valami jelmezes figura háromszor elkiáltsa neked a választott istened nevét.

Ez így még csak ártatlan dolog lenne valamennyire, magánhobbi vagy mi, de amikor ezek az égi háttérhatalmak bedurvulnak, akkor undorító módon egymásnak esnek mindig. Először csak szóban, aztán tettleg is. Hogy az ő burnuszos fószere nagyobb arc a lepedősnél vagy esetleg fordítva. Karddal kikérik magunknak a sértést, megvédik magukat a másiktól, feltüzelnek, feluszítanak milliókat, és addig nem nyugszanak, amíg egymás csúcsos izéit le nem rombolják. Plakátok, népszavazások, fegyverkezések, behívó, sas parancs, ágyú, könny és vér… halál.

Én meg csak feküdtem tovább a legszebb békében, a csendcsodában, és két kézzel temettem magamra az áldást a normális világ e megmaradt szegletén.