Hol volt, hol nem volt, mert úgy még sohasem volt, hogy valahol ne lett volna…
Na, üljetek le szépen gyerekek, ma Fabriciusz atya hiányzik, mert kampánykörúton van, ezért összevont történelem és erkölcstan óra következik.
Történt hajdanán, hogy az egyik nagy házba, ahol sok-sok emeleten éldegéltek régóta a lakók, hol békében-barátságban, hol veszekedvén, ahogy az már lenni szokott, amikor is a keleti kapubejáróknál megjelent egy új jövevény család. Eléggé mások voltak, különlegesek, senki nem értette még a szavaikat sem, kicsit sötétebb volt a bőrük színe, kicsit ferde a szemük és kicsit görbék voltak a lábaik. Lovon jöttek. Századokon és százmérföldeken át.
Szokatlan nagy felfordulás támadt a házban, tanakodtak, hogy mit is tehetnének ilyenkor, de addig-addig tanakodtak, amíg a újonnan jöttek a középső emeletekről ki nem verték az ottlakókat, egyeseket kilöktek az ablakon, másokat a szemétledobóba aprítottak, de a szebb lányokat, asszonyokat bűnös kéjvágyból megtartották. Így hát szaporodtak is.
(A sudár, szőke, teltkeblű északi lányok leszármazottai elbevándorlósodtak az idők folyamán, ahogy a vörös és barna héber lányoké, vagy a fekete, villogó szemű déli szépségeké is, párszáz év után már senkire sem hasonlított a bevándorló család, de legfőképp az őseire nem. Csak mentalitásában.)
Mivel dolgozni nem nagyon szerettek, előbb lelakták az emeletet, leszaggatták a tapétát, eltüzelték a padlót, azután csapatostul rabolni jártak a többi emeletre. Betörtek valahová, gyorsan leszúrták, akit csak tudtak, azután futás közben hátrafelé lőttek is. Ez volt a specialitásuk. Néha beszorítottak néhány rablót a feldühödött lakók egy sarokba vagy lépcsőfordulóba, miután igencsak fogytán volt a türelmük, ilyenkor a „Miért nem mentek vissza az édesanyátok farába keletre?” kérdésre az „Instállom, nem mehetünk, nem tehetjük másképp, idáig üldöztek a Besenyő Pista bácsik! Menedéket és megértést kérünk, meg jóindulatot! Kegyelem!” válasz érkezett.
De később már válságosra fordult a befészkelők helyzete, a ház lakógyűlést hívott össze és úgy tűnt, együttes erővel kiverhetik az idegeneket. Ekkor, az utolsó pillanatban váratlan fordulat történt: a család egymás ellen fordult, látványos verekedésekben agyonverték egymást, a győztes maradék meg kijelentette, hogy no para, ezentúl felveszik a ház hitét, és odáig merészkedtek, hogy pár év múlva saját, ősi, családi hitüknek mondták ezt, ahogy az emeletet is saját, ősi, örökös hitbizománynak. Ilyen gerinces, becsületes család volt ez.
Peregtek a naptár lapjai, mint őszi fákról a levelek, de a deviáns kakukk-közösség nem bírt magával továbbra sem. Hol áttörték a falakat, hol magukhoz csatoltak más lakásokat, hol felfelé haverkodtak érdekből a lent lakók ellen, hol fordítva. Hol meg balra, hol meg jobbra álltak. Néha, amikor jó eséllyel megtámadhattak és kirabolhattak másokat, akkor megint másokkal szövetkezve nagy hódításba kezdtek szent jelszavakkal, de ha jól elverték ezért és meg is büntették őket, lakásokat csatoltak el tőlük, akkor kórusban jajveszékeltek, panaszos vonításuk az egekbe szárnyalt. Mert ilyen erényes, becsületes család voltak ők.
Aztán végül felragyogott a nagy béke napja, a ház egyszer csak úgy döntött, elég volt a gyalázatból, éljünk ember módjára, és ölelésre tárt karokat kínált. Annyi vér és baj után az egykori jogcím nélküli lakók végre teljes jogú tagjai lehettek a ház közösségének! Még azt is megtették nekik a nagyvonalú szomszédok, hogy gyűjtést rendezzenek az egykori rablóbandának, és éveken keresztül számolatlanul aranyak tonnáit adták nekik, hogy zárkóznának most már fel a civilizáció nevű szintre. Úgy tűnt, a boldog Aranykor eljövend…
De nem! A család most kitalálta, hogy október másodikán szavazást rendez a ház ellen… Mert ilyen erényes, becsületes, derék család volt ez!
Na, éppen kicsengettek… menjetek szépen ki az udvarra játszani!
Mottó: „Az írást mindig azok nem értik, akiknek szól” (Várhelyi Iván)
2016.09.25.