Vasárnapi melléklet
Az őszi bágyadtsággal beszűrődik a felhőkön át a napfény, meg a külvilág hírei is a lakásba. Az utcán emberek járnak békés derengésben. Magyarország, 2016 ősze.
Átmeneti időszak van, ma már szinte soha nem tudjuk, hogy mire számítsunk, hogy mennyire öltözzünk fel vagy ne, vagy mit higgyünk el és mit nem. Kamuvilág, kamuígéretek, kamuhírek, kamufenyegetések, kamu netes oldalak, kamu választási eredmények… hiszékeny balekok. Ott mennek éppen az utcán valahová…
Így, a képből nem látszik azonnal, hogy milyen rettenetesen megállt az idő. Akárhány évtized alatt nem zárkóztunk fel sehová, vagyunk, ahogy voltunk, vagy még ott sem. Más ország egy-két évtized alatt kihever egy háborút, újjáépít, talpra áll… bekapcsolódik újra az egészbe. Van, amelyik nem.
És közben, hogy ne unatkozzunk, eljöttek az újkor magyar népmeséi. Jellegzetes karakterekkel. A miniszter, aki sugárzó arccal közli a távoli körzetek lakosságával, hogy az ország napról napra jobban teljesít, egyre több jut mindenkinek mindenre, a nyugdíjasok pirospozsgásan vásárolnak a boltokban, melyeknek naponta az egekbe szökik a forgalma… Aztán, ha átkapcsolsz a nem mesecsatornára, jön egy ugyanilyen arc, aki némi sopánkodással a mimikájában elmondja, hogy nem, nincs emelés, marad a nyugdíj ilyen nyomorult, mert az ország teljesítőképessége nem teszi lehetővé… Te meg ülsz hülyén, hogy akkor most mi van, és elgondolod, hogy akárhová kapcsolgatsz, mindenhonnan ők jönnek. Most már plakátról, faltól, postaládából, TV-ből, mindenhonnan. Nyomasztóan, mint egy horrorfilmben. Belegondolsz, hogy néhány éve még közbeszéd tárgya volt, hogy az ország nem bír eltartani egy vagy két TV-csatornát, brutális pénznyelő az egész… Most, hogy nyomor van, már 7-8 csatornát tart el büszkén a kis hazám, és a csatornák száma napról napra növekszik. Erre van pénz, tudjuk. De nincs, sajnos – széttárt kezű sunyin álságos miniszteriális arc – sajnos, nincs pénz, kedves barátaink szennyezett területek felszámolására, méregtelenítésre, utak építésére, kátyúk befoltozására, romba dőlő metró felújítására, szociális szférákban dolgozók fizetésének emelésére, majd több lépcsőben és majd egyszer máskor, mert hiszen az ország teherbíró képessége ugyebár…
A gátlástalan keresztapa, aki élet-halál ura, és aki engesztelhetetlenül üldözi az ellenzéki sajtót, két elrontottnak vélt elszámolás miatt hadsereget küld a civil szervezetekre meg adóhatóságot, bejelenti, hogy tovább focializálódunk meg keresztényizálódunk megállíthatatlanul, még egy klerikális ünnepet beemelünk a nemzet naptárba, és további focipályákat és templomokat építünk… na, lehet, hogy egyszer majd egy nagy kórházat is, de ezért az nem biztos, az azért terv marad és hetente változik…
Mi meg, itthon család, körbenézünk hónap közepén, és döbbenten látjuk, hogy 7-8 éve még sokkal kevesebbet kerestünk összesen, de sokkal nyugodtabban is éltünk. Ma több pénzünk is van, és már hárman bányásszuk egyszerre, mégsem jutunk sehová, minden hónapban előbb fogy el. Pedig egyfolytában rezsit csökkentett ez a sokat – mások által – magasztalt kormány, egyfolytában jobban teljesített az ország és minden nap egy új sikertörténet volt 7 éve. Talán a meseországban, persze…
Abban a nyomorult meseországba, aminek tulajdonképpen nincs semmiféle önálló gazdasága, ami így nem is megy sehová, csak a másoké vonul jobbra meg balra, de van egy rakás borzalmasan átvert, de ezen üdvözült arccal hálásan vihogó bamba polgára… olyan az a hárommillió, mintha felnőtt volna anélkül, hogy felvilágosították volna az élet kényes kérdéseiről. Itt áll a Pannon réten, nagykorú lett és nem ért a világból semmit. Anyagot cserél a környezetével.
És akkor találtunk valahol egy huszonéves szervilis „szakértőt”, aki nagy nyilvánosság előtt azt nyilatkozta ma élesben, hogy Budapest és Magyarország megérett rá, alkalmas a nyári Olimpia és a Paralimpia lebonyolítására, mert az ország teljesítőképessége lehetővé teszi ezt. Nesze neked.
2016.10.16.