Utóirat a tegnaphoz
Már egy napja rágódom a mi kis Uszíts Mátyásunk újabb levelén. És borzadok rajta. Tegnap délután egy nagyon kellemes társaságban voltam (khmm, mit is mondjak, nem egy Németh Szilárd szintű csapatban), és arra gondoltam, hogy én milyen szerencsés is vagyok. Magyar vagyok, magyarnak születtem, senki nem bánt ezért engem, trallala… amiről meg éppen beszélgettünk az volt, hogy vannak mások, mesélték, ők is ugyanúgy magyarok, mint én, csak éppen nem ugyanolyanok, mint én. Mert például más a vallásuk, a származásuk, a bőrük színe, bármi. Mindegy. De most egy olyan nyomasztó korban élünk, hogy ez egy kellemetlen adottság. Egész idáig nem volt annyira az, de most tényleg azzá vált és néha nem lehet vállalni valamit, ezért. Én meg ott ültem, mint egyszál magyar többségi társadalom, és megint, mint már annyiszor, irtózatosan szégyelltem magam. De hogy jutottunk idáig, ebbe a szennygödörbe? Mi vezetett Hévízhez, Őcsényhez, Perbálhoz, Ceglédhez? Mert itt éltünk vidáman a vietnamiakkal, a kubai lányokkal, a kínaiakkal, de bárkivel is együtt évtizedeken át, nyugodtan mászkáltak a feketebőrű srácok mindenfelé a városban, arab pénzváltók időtlen idők óta váltották a dollárt a Keletinél, hollandok, németek, svédek jöttek-mentek, örültünk, hogy ilyen nagy hírünk van határokon túl. Most meg… gombóccá szorul az ember gyomra naponta attól, ami körülöttünk történik. Veszett egy kor ez.
A kis uszító minden alkalommal szorosabbra zárja az agy körül a béklyót. Arról szól minden nyomorult igyekezete, hogy Magyarország a magyaroké, itt csak magyarok lehetnek, mert a magyar nép magyardöntött, hogy csak magyarmagában él és kész. És hát a mi nemzeti kultúránk nem tűri az ezt meg azt. Itt aztán nem lesz mecset! Itt aztán nem fürdik a tóban senki, akinek barnább a bőre! Mert azt mink nem szeressük! Mert az nem a magyarnemzeti magyarizé. Gondolom, ezen az alapon a Tóthok csak Tóthokkal akarnak élni, a Kovácsok csak Kovácsokkal, a szőkék meg csak szőkékkel. A magyar meg attól magyar, hogy mindig rántott húst eszik dagadóval meg rakottkrumplival, a randa tengeri herkentyűizéket meg egye az a ronda külföldi! Mi mindig csak csárdást táncolunk csapásolóval, ide aztán ne szirtakizzon meg ne szambázzon senki!
De nem, nem, nem! Nem így van! Ki a bánatfara akar csak a saját kis zárt közösségében élni örökké? Mekkora nagy buli finn lányokkal táncolni Brazíliában? Vagy ha hastáncosnő hullámzik az asztalodon Tunéziában? Persze, arab hát… vagy Bangkokban nyolc különböző nemzetiségű cimborával, nőkkel és férfiakkal begyömöszölődni egy négyszemélyes autóba és visítva röhögni velük? Vagy Philadelphiában együtt ökörködni a nepálival, az orosszal, a koraival, a bolgárokkal, az argentin nővel? Millió ilyenem van, és milyen sivár lenne az életem nélkülük! Elmenni éjszaka a fekete negyedbe valami amerikai nagyvárosban, és gospellt hallgatni az utcán éneklő templomi kórustól? Igen!! De milyen marhajó osztrigát kajálni Párizsban, nyers halat és sajtot a holland tengerparton vagy tevehúst a Szaharában? És amikor argentin gauchók sütik a nyárson a húst neked Brazíliában? Vagy az öreg indián a saját kertjében Pina Coladat készít Puerto Ricón? Miért ne lakhatna az utcánkban tíz különböző nemzetiségű vagy bőrszínű család, miért ne lehetne itt a környékemen minden második háztömbben buddhista szentély, templom, mecset, zsinagóga vagy akár ősmagyar kegyhely táltossal? Járnék én akár mindegyikbe szívesen, vendégként is, ha beengednek. És miért lennék én ettől kevésbé magyar? De mi van itt, mi ez a hülye kor, amiben élünk? Még mindig nem értem, hogy jutottunk idáig a lejtőn. De aki a lejtőt csinálta, meg olajozza azóta is, azt ezer évig egyék a tűzhangyák a dzsungelben!