Én eredetileg tanár volnék. Egyesek szerint még hasznot is hajtottam ezzel valahol, valamikor. Kettesek szerint meg nyilván nem. De nagyon nagy bajban lennék, ha most nekem kinyomnák az iskolában feladatként, hogy na, Várhelyi, holnaptól aztán hazaszeretetet kell ám tanítani! Húú, anyám, azt meg hogy? Mert történelmet, azt igen, értem, rendben van. Van valami központilag elfogadott képünk a mi, meg a világ egykori történéseiről, még a bizonytalanságokkal együtt is. Nyilván vannak tények. Voltak csaták, konkrét dátumokkal, győztesekkel, vesztesekkel. De ebben mi lesz a hazaszeretet? Hogy mindig mi győztünk mindenhol? Aki meg mást mond, azt eltiltják a pályáról? Lehet persze néptáncot, népdalt tanítani, meg lehet nemzeti viseleteket ölteni. Na, a mi iskolánkba holnaptól mindenki csak úgy jöhet be, hogy lányok ujjaskabátot, azaz kazakot viselnek, a fiúk meg kacagányt meg bőgatyát. És akkor jobban fogják szeretni a hazát? Nem hiszem. Az sem valószínű, hogy az segítene, hogy minden reggel felhúzzuk az iskola udvarán az árpádsávos lobogót és elénekeljük, hogy „Kispej lovam pántlikája haj de piros, de fényes…” Csináltuk ezt már más zászlóval, más énekekkel is, nem jött be akkor sem.
Lehet-e bármit is parancsra szeretni? Nem, biztos, hogy nem. A szüleimet minden magyarázat, ideológiai meggyőzés nélkül szerettem, mert olyanok voltak, akiket szerethettem. Nem hiszek abban, hogy minden szülőt lehet, vagy kell szeretni. Aki eladja a lányát futtatóknak, hogy dolgozzon meg a család pénzéért, hogy nekik legyen cigire meg piára, azt nem kell és nem lehet szeretni. mégis van olyan gyerek, aki még így is… hihetetlen, de van. Azt se kell szeretni, aki durván, felesleges szigorral tette tönkre a gyerekkorodat, de azt sem, aki nem ért rád soha, mert mindig inkább az üzlettel vagy a barátaival volt elfoglalva, neked meg csak pénzt adott nevelésképpen. Szóval, lehet szeretni a hazát is, meg a szülőt is, ha van miért… de olyan tantárgy sincs, hogy szülőszeretet. De én például minek örüljek akkor, ha egész Európa, most már igazoltan legjellemtelenebb emberének a játszóterén lakom? Igaz, hogy ő nem a hazám, de erősen befolyásolja a hazához fűződő viszonyomat. Százezrekét annyira befolyásolta, hogy egyszerűen a sarokba söpörték a hazaszeretetüket és elutaztak innen örökre. És a túlnyomó többsége nem bánta meg, hogy menekült lett. Nem lett hontalan, a legtöbben hamar gyökeret vernek egy új hazában, az egész Egyesült Államok ilyenekből áll, két generáció múlva csak nosztalgia a nagymama származása, és a nyelvet meg már nem is beszéli senki, mert nincs is kivel. Ennyi volt a hazaszeretet, már a csillagos-sávos lobogónak áll vigyázzba, arra lábad könnybe a szeme, hogy „O say, can you see, by the dawn’s early light…” és közben a szívére teszi a kezét. És ettől nem rosszabb ember egy grammnyival sem!! Legfeljebb jobban él, mint itthon élne, a bókolgató gémeskút romantikájában. De én sem mentem el, hazajöttem mindenhonnan, de a hazaszeretetet nem lehet belém verni. Meg megtanítani sem sehogy. A legtöbb vallással is az volt a főbajom, bármilyen szimpatikusak is voltak a lelkes követők, hogy mindben volt valami alapkövetelmény, hogy azt az egy valakit (vagy többet) KELL szeretni, imádni, áradozni, dicsérni... de én tenném, tényleg, ha látnám valami értelmét ennek. De ez így nem átvehető senkitől. De nem azért, mert nincs bennem szeretet. Szerintem van! Valahogy termeltem magamban egy olyan érzést, amit ezzel azonosítok. De nem kötelező módon soha! Úgy ugyanis nem tudom. 
De ne is menjünk messzire… szerintem a fél világ úgy házasodik ma is, ahogy nálunk is természetes volt még a nemolyanrégben, hogy „Lyányom, hozzámensz a Bibircsókos Bicebóca Kaniho, mer főd a fődhö, mer amúgy is aszontam és kész! Vagy kitagadlak! Szeretet? Milyen szeretet, meggyün az magátu, anyáddal már hány éve együtt is vagyunk aztán.”
Hát nem is tudom. De ha lehet a szeretetet mesterségesen csinálni, vagy belenevelni valakibe, hát szóljatok…

2019. 03. 29.

- Sziasztok, mit csináltok itt? – kérdezte Konfuciusz Paulo Coelhot, meg a Dalai lámát, akik az alkarjukra borulva törték a fejüket kétségbeesett arccal az egyik asztalnál.
- Mi, mit… most gúnyolódsz? Hát idézeteket gyártunk a Facebookra… de már nem győzzük! – mondta keserves képpel a nagy brazil író.
- Már az összes hócipőm tele van vele! – panaszolta Lao-Ce a szomszéd padról, miközben a tollát rágta.
- ...összes… …hócipőm… …tele… - motyogta egy rajongó, miközben lelkesenírta a posztját.
- Nem! Ez nem idézet volt!!! A tököm van tele az idézeteitekkel! – kiáltott a kínai filozófus.
- …tököm van tele… - ismételte egy lány, miközben írt.
- Nem! Nem mondtam ilyent! Nem írni! – dühöngött a bölcs.
- De mi a kánya farának írják le meg osztogatják tovább ezeket? – hajolt közelebb Konfuciusz és nagyon halkan kérdezte, nehogy őt is leírják.
- Hát mert nekik nincs… érted? Nincs saját gondolatuk… a te fejeddel akarnak villogni, vagy mi. – nézett át ábrándosan Buddha a kert felett.
- Na, de ha ez segít rajtuk, akkor miért is ne?
- De nem úgy élnek! Csak leírják, elmantrázzák, aztán tékozolják az életüket tovább!
- Hát de talán addig se csinálnak semmi rosszat, amíg írják, nem?
- Reméljük, hogy nem! Bár nincs is gyakoribb tulajdonság az emberek között, mint a képmutatás. Amúgy imádnak szépeket mondani, meg küldözgetni egymásnak. De tenni valamit egymásért, na, az már azért elég ritka.
- A legnagyobb gazemberek mondják mindig a legmagasztosabb dumákat: hazafiság, vallás, szeretet, család, üdvösség, ami a csövön kifér… aztán meg…
- Jó, most nem gerinctelen politikusokról beszélünk, hanem a népről… az egyszerű, mezei user… 
- Persze, most min vitatkozunk? Semmin. Ez a dolgunk, ezt csináljuk. Mi nem szakácskönyveket írunk, hanem ilyen kis életbölcsességeket. Aztán, hogy mire használják, az már nem a mi dolgunk.
- Na jó, vége a cigiszünetnek! – jött be tapsolva egy facebookista gyerek – tessék tovább bölcselkedni!
- Na jó – mondta lemondóan a seregnyi gondolatforrás – írjunk tovább.
- „Midőn visszanézel tegnapi lépteidre, a lenyugvó Nap rajzolja tarkódra a jövőd…”
- „Ha belenézel egy magányos lélek kútjába, egy árva kiskutya szembogarát látod.”
- Pfej, wazze, de giccses…
- Nem baj, majd valami népszerű női oldalra megy…
- „Légy mindig önmagad…”
- Vóóótmáááá! – kiáltották kórusban, de legalább röhögtek egy jót is hozzá.

2019. 03. 23.

- Pregnant?
- Maybe…
Csend.
- ...but not sure...
Úristen, ezt most milyen arccal mondjam? Mit szeretne hallani? Próbálom szenvtelenül, de az milyen? Itt állunk a Dankó utcában, süt a Nap, szép délután lenne, ha mellettünk nem járnának ki és be a kor üldözött árnyai, a kisemmizettek, hajléktalanok, ez ugyanis az Oltalom kórházának kapuja. A lengyel nő, aki kedvezményes, soron kívüli ultrahang vizsgálatra jött ide, egy szót sem beszél magyarul. Nem tudom, hogy talált ránk, de szabályos beutalója volt. Én lengyelül semmit, ő angolul egy kicsit, talán összehozunk valamit. Az orosz már nem megy nekem sem, meg neki sem. Most jött ki a vizsgálatról, és mutatja a magyarul írt papírt… mit jelent? Oda van írva, hogy az, hogy gravida, nem zárható ki. További nőgyógyászati vizsgálat javasolt! Hű, hát erre nem voltam felkészülve, hogy én lehetek a szakállas gólyahír. Kicsit együttérzően próbálom mutatni, hogy hol mi lehet az ok, női probléma, de nem biztos, hogy terhes. Mit szeretne hallani? Meglepődött? Nem szép nő és túl van régen azon a tavaszon, amikor talán még legszebb virágait bontotta. Talán egyedül van itt, nem kísérte ide senki. Tanácstalanul néz. Mindketten azok vagyunk. Próbálok a szememmel mosolyogni, hogy biztos minden jóra fordul, legyen úgy, ahogy szeretné. Átnéz rajtam. messzebbre fókuszál a szeme… elhomályosodik. Mögöttünk az út, ami elvezetett idáig, a Dankó utca koszos járdájáig. Más nők úgy tudják meg az örömhírt, hogy fülemüle dalol a fán, az ég kéken ragyog és a patak csobogása hallik a kertek alól… itt meg valami részeg ember kurjantgat az utca végéról, és néha elviharzik egy-egy romacsávó, aki letekert ablakkal ordíttat valami recsegő, ütött-kopott zenét, pont olyant, mint a kocsija…
A pára a szemében megtelik tiszta folyadékkal. A messziből még visszanéz rám, azután lassú, nehéz léptekkel elment a lengyel nő a bizonytalan jövő felé.

2019. 03. 20.

Fent, a fellegek felett mindig ragyogóan süt a mozdulatlan Nap. Lent, a világnyi réten meg zizeg a fű, zajlik az élet, apró kis vulkánok keletkeznek, talán tektonikus lemezek csapódnak egymáshoz valahol a Föld mélyén. De nem, mert hol erre, hol arra vándorolnak a kis dombok meg az utak. Az világ lakói, megannyi vakond, világtalanul bolyong lent az örök látóhatár alatt. Sok évtizedig fúrnak és haladnak erre vagy arra, néha gyökerekbe ütköznek, néha meg egymásba, néha szaporodnak, aztán fúrnak, haladnak tovább. Ők úgy tudják, hogy ők az emberek. Néha-néha megesik, hogy egyikük-másikuk kijut a kerítés alatt, és akkor puff, egy nagy kerti ásóval agyoncsapja valaki, és diadalmasan felemeli, mutatja a másiknak, hogy mit is lelt…
- Ma én vezetek! – kiált át a Sátán a két kerítésen Isten felé, és meglengeti a farkánál fogva a friss zsákmányt.
Az ősszakállú meg bosszankodik:
- Pedig azt ismertem! Egy ideig jófelé jött, aztán megfordulhatott valahol a sötétben – és rosszkedvűen csóválja a kopasz fejét.
- Hát, öreg, ilyen az élet... egyszer te nyersz, egyszer meg én – és elégedetten vigyorog.
- Neked hány van ma? 
- Száznegyvennyolcezer…. 
- Jól van, ma te nyertél… na de gyerünk, vadásszunk tovább!
- Miért, a végén úgyis egyhelyre megy, nem? Hiába rakod őket külön a szelektívbe… hopp, na, itt van még egy!
- Ok, folytassuk! Hajrá én!

2019. 03. 19.

Béla apuka sétálni viszi a fiát. Dezső apuka is ugyanezt teszi, koratavasz van. A két kislurkónál meg szó szót követ, azután összeverekednek a gyerekek. A Föld árnyékosabb oldalán, Hülyeisztán országaiban Béla apuka kétszer felrúgja Dezső apuka fiát, Dezső apuka meg a padba veri Béla apuka porontyának a fejét, hogy mit bántja az a rohadék az ő kis csibikéjét, azután a két apuka is összeverekszik és szanaszét verik egymás fogát. Később meg talán nyíllal és, majd ágyúval is lövöldöznek egymásra. Normalisztánban meg mindkét apuka elkapja a saját büdös kölkét, alaposan megmossa a srác fejét, hogy mégis, mi a bánatot képzel, aztán a két pasi sűrű elnézéseket kér egymástól és később együtt elmennek sörözni az árnyas kisvendéglőbe.
Valahogy ez hiányzik belőlünk. Lehet, hogy valami ázsiai-európai népkeveredés az oka, de ez gén ez nem maradt meg, ami ezért felelős. A brutális barom fehér arc Új-Zélandon megöl ártatlan embereket, a magyar zsigeri idióta meg azt mondja, hogy erről a muszlimok tehetnek, meg liberálisok… meg még azt is, hogy hajrá baromarc, öljél csak sokat. Egy normális keresztény fehér a talpáig elszégyellte volna magát, hogy ez bárhol a világon előfordulhat, az ő nevében, vagy az ő oldaláról. A norvég aberrált idióta esetén is muszlimterroristáztak, hogy nyilván a muszlimok tehettek arról is, ők váltották ezt ki. A normális, maradék fehér ember, akibe egy csepp morál szorult, viszont Machesterben odaáll a muszlim mecset elé és kiírja, hogy amíg ők bent imádkoznak, addig ő itt kint áll és védi őket. Mert ők egy közösség, muszlimok, keresztények, együtt. A gyönyörűszép Gal Gadot, a Wonder Woman, zsidó létére szembeszáll Netanjahuval, az országban élő arabok érdekében. Amikor valaki kívül és belül is egyaránt szép, akkor így tesz, bizony. London muszlim polgármestere annak idején a jó édes qwanyjukba küldte inkább a terroristákat, annyira felhúzta magát a sajátjain. Egy normális ember így tenne, nyilván. A saját háza táján söpör először, azután fikázza a többieket.
A terrorista természetesen egy vallás-, nemzetiség- és bőrszínfüggetlen kretén. Az a szórakozása, hogy ártatlanokat gyilkol, valami hülye elvek miatt. Tinket, válogatás nélkül egy párizsi szórakozóhelyen, zsidó egyetemista lányokat robbant fel egy izraeli bevásárlóközpontban, sétáló tömegeket gázol teherautóval, megver vagy megkésel egy kipát vagy pajeszt viselő férfit valahol Európa nyugati országaiban, megtép egy vásárolni siető muszlim nőt a kendője miatt, Tatárszentgyörgyön teljesen ártatlan, békés cigányokat gyilkol, civileket a Dunába lő, buziverést rendez hazafelé igyekvő ártatlan fiúknak, de ugyanilyen elmebeteg a hévízi polgármester, amikor ártatlan gyerekek nyaralását akadályozza meg a bőrszínük, származások miatt, az őcsényi falugyűlés hasonlóképpen, és aljas az állam, amelyik szögesdrótok között menekülteket, gyerekeket éheztet, Ezek mind egykutya, úgy, ahogy van.
De! Emlékszünk rá, amikor muszlimok védték húsvétkor a keresztény templomokat Jordániában? Egyiptomban is volt ilyen, ha jól emlékszem… 
Talán minden ország vesztésre áll, ahol a gyűlölet erősebb a szeretetnél, azok meg különösen, ahol a mérleg gyűlölettányérjába a potrohos egyház is beleült. Ott esélye sem marad az embernek ép észben megmaradni. De persze addig, amíg még megvan az eszünk maradéka, amivel gondolkodni tudunk. Ha már ezt a maradékot is elveszítettük, mi is gyűlölni fogunk mindenkit határtalanul.

2019. 03. 17.

Ma bezár a Felház. Mármint, hogy ennek akkor most így vége. Ha eddig nem voltál, akkor most már nem is leszel. Az ember meg kíváncsi természetű, hogy mi is ez? Na, ne találd ki, hogy több egyházban, szektában csodálkoztál már, mint én, mert néhány hete még a Jehova Tanúi Királyság termében is voltam. Az un. történelmi egyházakról nem is beszélve… szóval, tudni kell a világról, amiben élünk.
A rendszerváltásig nem sok tudható akadt erről, voltak a katolikusok, a reformátusok, nagy ritkán még találkoztál unitáriusokkal is, ha eléggé érdekelt, eljutottál zsinagógába is, bár az még ritkább volt. Ma már azért akad több is. Na, de 30 évvel ezelőtt hirtelen ránk szakadt a nagy nyugati szabadság, meg vele együtt az amerikai valláságazatok tömege is. A hatvanas években az indiai guruk árasztották el a nyugatot, a kilencvenes években pedig az öltönyös prédikátorok Kelet-Európát. Aranyos, jól nevelt mormon srácok jártak fehér ingben párosával, Joseph Smith, a nagy alapító büszke lehetett volna rájuk. Ő látta meg a fényoszlopot, tudjátok… a pittsburgi posztókereskedő, Charles Taze Russel lelke is elküldte Jehova Tanúit a nagy vízen túlra, az Üdvhadsereg csak innen a kontinens széléről jött, a brit szigetről, William Booth alkotása, Ron Hubbard szcientológusai is elkezdték a körvadászatot, John Wimber un. Felháza meg még váratott magára. De rajtuk kívül is számtalan amerikai propaganda-csoport magyarra fordított prospektusaival házaltak a szabadság friss szelei felénk. Én meg csak csodálkoztam mindig, hogy honnan ez a sok ember, akik mindegyikben kitöltik a teret? Az egyházak egymástól szipkázzák el a nem eléggé acélos szívűeket? Meg még Krisna tudatúak is lettek szép számmal a semmiből, nem is beszélve a muszlimokról… há, de tényleg, kik ezek? Most akkor itt volt a Felház. Valljuk be a Hit Gyülekezetének koreográfiája, egy másik kisamerika, a zene mondjuk nem annyira színvonalas, mint a Hitnél, de a szöveg szinte egy az egyben… ki van vetítve, énekelhetsz velük. Ez inkább gyerekeknek szól, az üzenet az ő nyelvezetükre van fordítva és az ő érzelmi szintjükre van csavarva a láng is. Istent örömujjongva megtapsolják. Jó, hát van ilyen máshol is. Egészen fiatal emberek mondanak Jézusról nem túl ütős dolgokat, de egy srácnak, aki ezért ideutazott Salétromfalváról a barátnőjével, talán elég jó ez. Lehet velük együtt örülni valaminek. Ha sokan örülnek, akkor jó. Én tényleg nem tudtam, hogy minek, de legalább nem szomorkodtak és nem féltek. Én a Hit Gyülekezetében konkrétan féltem, úgy éreztem néhány garantált bolond áll mellettem, akik a „nyelveken szóláskor” mindenféle hangeffekteket adtak ki, vezényszóra. Itt, a Felháznál nincs mitől félni, ezek nem voltak bolondok, csak keresnek valamit, és lehet, hogy van amelyik meg is találta. A gyógyulásos hókuszpókuszokban van valami kifejezetten amerikai színpadias felhang, de ez ennek a stílusnak a velejárója. Gondolom.

2019. 03. 16.

Aki olyan öreg, mint az országút vagy én, az emlékezhet arra, amikor a laktanyában a „füvet is zöldre festettük”, mert jön az ilyen-olyan főparancsnok, újraaszfaltoztuk a járdát, újrabetonoztuk a betont, a szemetet meg hátra hordtuk valahová és letakartuk valamivel.
A Patyomkin-falvak arról lettek híresek, hogy II. Katalin cárnő látogatása előtt kamuból álfalvakat csináltatott végig a miniszter az út mentén, hogy a cárnő örvendjen a gazdag, fejlett és rendezett vidék látványa felett.
Egy kamuországban meg leragasztgatták a 21. században azokat a plakátokat végig az út mentén, amik nem jó fényt vetettek volna a kamuvezetőre, aki a kamuhatalmát így kívánta tovább erősíteni Európában. 
Három nap múlva pedig kamuország kamunépe megtapsolja majd jópénzért, szemében valódi epekedést csillogtatva ugyanezt a kamuvezetőt.

2019. 03. 12.

A Corvin Plázából kifelé, a mozi mellett ballagtam haza a kis hadirokkant formámmal, kezem felkötve, de ez nem egy akkora kuriózum… emberek jönnek-mennek velem együtt, egyszer csak azt mondja valaki, hogy „Jobbulást kívánok!” Gyengén, vékonyan, az ismeretlenek hangján. Nekem? Igen, de már megy is el a hajléktalan bicegve, és nem pénzért mondta. Nem akart érte semmit. Hol itt a trükk? – gyanakodik a sötétebbik szellem itt belül. Sehol. Tényleg ezt mondta, egy nálánál társadalmi státuszban tíz polccal feljebb lévő fazonnak, és elment. Betegebb volt, mint én, valószínűleg egy korábbi szélütés nyomait viselték a léptei. Ne is kérdezd, 20 másodperc tanácstalanság után utána eredtem és persze, hogy valami kis méltatlan összeget adtam neki. A zavaromban, a gesztusáért. Ő meg éppen leült volna az egyik kockaalakú kőpihenőre, de talált egy kulcsot. Talán slusszkulcs volt, rajta egy háromjegyű számmal. Szerencsétlenül nyújtotta, hogy most találta, mit csináljon vele? Megbeszéltük. Talán itt a srácoké, akik ezekkel a robogókkal jöttek. Talán a biztonsági őrnek a plázában. De ki keresné nála? Talán akkor ide a bódéba, ahol szendvicseket árulnak. A bézbolsapkás öreg egy perc alatt két jót tett a világgal, ami ilyen kegyetlenül elbánt vele. Azután eljöttem és visszaült mellé a magány.

2019. 03. 10.

Európa országai most azon lelkiismereti válságban vergődnek, hogy az Iszlám Állam szétverése után mi legyen az onnan élve kijutott, egykor oda önként ment, innen csatlakozott nőkkel, gyerekekkel, európai állampolgárokkal? Visszafogadják a gyilkos eszmét önként felvállalókat, megbocsátás lesz vagy bírósági meghurcolás, és a gyerekek egyébként is született ártatlanok? Lesz még mit birkózni ezzel a kérdéssel…
Csak úgy, magam elé mormolva… és nálunk mi legyen a Fidesz szavazóival a gyalázatos rendszer összeomlása után? Most, hogy nemcsak mi, de Európa egyre több országa szinte kihányja magából ezt pártot, ez a kérdés is felmerülhet. Na jó, elismerem, a Fidesz szimpatizánsai nem fejeztek le konkrétan kézzel, késsel embereket. De egy másik izé nevében bizony hozzájárultak ahhoz, hogy elüldözzenek innen egy fél országot, a maradékot meg nem kardélre hányják, de nyomorba taszítsák, kilakoltassák, megfagyni hagyják vagy közvetve, ellátatlanul pusztulni engedik szegényen a közkórházakban. Vagy erőszakkal elhallgattassák. Ez nem mese, ez már a napi rutinunk.
Amúgy teljesen rendben van, hogy politikai eszmék, akár felváltva is, irányítsanak egy országot. Bevett gyakorlat, nincs ezzel semmi probléma. Hol a konzervatívok, hol a demokraták, szabadelvűek, aztán fordítva. Az élet megy tovább, a tudósok dolgoznak a kutatóintézetekben, a tanárok tanítanak, az orvosok meg gyógyítanak. De nem akarják minden fordulat után felszámolni, elpusztítani egymást! Ilyen baromságot csak a pártállamok csinálnak, a régi, meg a mostani diktatúrák. Kinyírni mindenkit, és a hülye kiskondást ültetni az ország vezető vállalatainak élére, csak azét, mert a Borcsát. a bakter bumfordi lyányát együtt hágták a falu szélén annak idején a későbbi miniszterelnökkel. Ez egy tipikus kommunista tempó, meg, úgy látszik, kereszténydemokrata is. És ebből is látszik, hogy igazán nincs különbség a kettő között.
Meg kellett tanulnunk együtt élni a volt nyilasokkal is, egyik héten a Dunába lőtték a szomszédot, aztán meg később visszamentek szatócsnak, cipésznek meg házmesternek. Néhány főkolompost felakasztottak, a többi meg vitte a gyereket másnap az iskolába és sorba állt kenyérért. És akkor most itt élünk együtt volt kommunisták, volt nyilasok, horthymaradék, antiszemita nácik és zsidók, Don-kanyaros áldozatok, megerőszakoltak és megerőszakolók, tolvajok, becsületesek, libsik meg fideszesek is. És lesznek volt ilyenek, meg volt olyanok megint. meg fogjuk ezt bocsátani? Ezt nem fogják holocaustnak nevezni, sem újvidéki vérengzésnek, sem örmény népírtásnak. Vannak, voltak áldozatok, lesznek is még. Nem csak emberek haltak meg vagy távoztak el örökre, de iskolák, színházak, egyetemek, kutatóintézetek zárnak be, lehetetlenülnek el. Nehezen helyrehozható károk. A hitünk elvesztése, a bizalom megrendülése mindenben és mindenkiben.
És van, ami már nem visszaadható.

2019. 03. 07.

Párszáz éve Butáné, született Nemzeti Mancika ott ült a templomban és kipirult arccal hallgatta a püspök/plébános/esperes/tisztelendő stb. címmel felcicomázott jelmezest, aki jóságra, békére, tűrésre, sorsa elfogadására intette őt példabeszédében, és fel is szólította, hogy kasztja elfogadásáért adakozzon is a magasabb erkölcsiséget képviselő aranyszobroknak, pompának, ezüstkelyheknek és neki. Butáné, született Nemzeti Mancika ezért mindig meg is mosakodott, a legjobb ruháját öltötte magára, szépen rendbe is rakta rakoncátlan haját, hogy mindezt megtehesse. Abban a reményben szenved egy életen át, hogy majd halála után a mennybe jut és megdicsőül. Ehhez az ígérethez képest semmi az, hogy a jelmezes együtt iszik minden este a földesúrral vagy a királlyal, és zsíros képpel röhögnek rajta, miután kint a kazalban kétszer meghágták Butáné lyányát, aki mindezt megszokta már, az élet természetes velejárójának gondolta azt. Butáné nincstelenségben halt meg, de nem utód nélkül.
Butáné egyik dédunokája, Butáné, született Nemzeti Mancika néhány évtizede egy szemináriumon ült és kipirult arccal hallgatta a nagyvárosból jött előadót. A fentről jött elvtárs elmondta, hogy már csak néhány évet kell küzdeni a gyártósorok mellett a futószalagnál, még nagyobb teljesítményre lenne most szükség, valamint az országnak sok-sok munkás-paraszt gyerekre, akik lankáit benépesítik, mocsarait lecsapolják, feltörik ugarját és dicsőítik vezetőit. Butáné, született Nemzeti Mancika a legszebb és egyetlen konfekciókosztümjét vette fel erre az alkalomra, és bízott benne, hogy ha megszakad is, de ez majd sikerülni fog. Szegényen, elfeledetten halt meg egy szociális otthonban, de nem utódok nélkül.
Butáné egyik lánya, Butáné, született Nemzeti Mancika ül a TV előtt és az ország sikereiről hallgat szép beszédet. Azt mondja a kis potrohos, hogy na aztán most majd beérjük a Nyugatot, a legjobbak közé kerülünk, és alig pár év, bennünket csodál és irigyel majd mindenki! Mert sikeresek vagyunk! Ezért aztán irigyek is ránk! Aztán ezért hazudnak rólunk össze-vissza! Igaz, hogy ezt mondtuk 10 éve is, meg 20 éve is, de mondtuk, na! A siker az itt van, csak nem látszik. Butáné, született Nemzeti Mancika a legszebb otthonkájában van, igaz, hogy már nem annyira tiszta, de azért még hordható valamennyire. Nem baj, most mondták megint, hogy ő jól él! És azért él jól, mert ez remek ember küzd érte! A rohadt Európa meg akarna minket ölni, de ez a jó ember, ez megvéd minket! Butáné, született Nemzeti Mancika a legutóbb is erre a jó emberre szavazott, és a legközelebb is rá fog. Igaz, hogy lányát s unokáját osztrák, svájci vagy német panziókban vágják hanyatt éppen jópénzű vendégek, ahol a magyarok takarítanak általában, de ez az élet rendje! Valamit valamiért! Nincs már messze a végső győzelem! Butáné, született Nemzeti Mancika egy lepusztult, penészes kórházban fog nemsokára meghalni, ellátás hiányában, de majd csak a szavazás után.
És most vessetek rám egy hatalmas követ, de nagyon-nagyon örülnék annak, ha Butáné, született Nemzeti Mancika családfája egyszer végre már kiszáradna…

2019. 02. 27.