A Corvin Plázából kifelé, a mozi mellett ballagtam haza a kis hadirokkant formámmal, kezem felkötve, de ez nem egy akkora kuriózum… emberek jönnek-mennek velem együtt, egyszer csak azt mondja valaki, hogy „Jobbulást kívánok!” Gyengén, vékonyan, az ismeretlenek hangján. Nekem? Igen, de már megy is el a hajléktalan bicegve, és nem pénzért mondta. Nem akart érte semmit. Hol itt a trükk? – gyanakodik a sötétebbik szellem itt belül. Sehol. Tényleg ezt mondta, egy nálánál társadalmi státuszban tíz polccal feljebb lévő fazonnak, és elment. Betegebb volt, mint én, valószínűleg egy korábbi szélütés nyomait viselték a léptei. Ne is kérdezd, 20 másodperc tanácstalanság után utána eredtem és persze, hogy valami kis méltatlan összeget adtam neki. A zavaromban, a gesztusáért. Ő meg éppen leült volna az egyik kockaalakú kőpihenőre, de talált egy kulcsot. Talán slusszkulcs volt, rajta egy háromjegyű számmal. Szerencsétlenül nyújtotta, hogy most találta, mit csináljon vele? Megbeszéltük. Talán itt a srácoké, akik ezekkel a robogókkal jöttek. Talán a biztonsági őrnek a plázában. De ki keresné nála? Talán akkor ide a bódéba, ahol szendvicseket árulnak. A bézbolsapkás öreg egy perc alatt két jót tett a világgal, ami ilyen kegyetlenül elbánt vele. Azután eljöttem és visszaült mellé a magány.

2019. 03. 10.