Én eredetileg tanár volnék. Egyesek szerint még hasznot is hajtottam ezzel valahol, valamikor. Kettesek szerint meg nyilván nem. De nagyon nagy bajban lennék, ha most nekem kinyomnák az iskolában feladatként, hogy na, Várhelyi, holnaptól aztán hazaszeretetet kell ám tanítani! Húú, anyám, azt meg hogy? Mert történelmet, azt igen, értem, rendben van. Van valami központilag elfogadott képünk a mi, meg a világ egykori történéseiről, még a bizonytalanságokkal együtt is. Nyilván vannak tények. Voltak csaták, konkrét dátumokkal, győztesekkel, vesztesekkel. De ebben mi lesz a hazaszeretet? Hogy mindig mi győztünk mindenhol? Aki meg mást mond, azt eltiltják a pályáról? Lehet persze néptáncot, népdalt tanítani, meg lehet nemzeti viseleteket ölteni. Na, a mi iskolánkba holnaptól mindenki csak úgy jöhet be, hogy lányok ujjaskabátot, azaz kazakot viselnek, a fiúk meg kacagányt meg bőgatyát. És akkor jobban fogják szeretni a hazát? Nem hiszem. Az sem valószínű, hogy az segítene, hogy minden reggel felhúzzuk az iskola udvarán az árpádsávos lobogót és elénekeljük, hogy „Kispej lovam pántlikája haj de piros, de fényes…” Csináltuk ezt már más zászlóval, más énekekkel is, nem jött be akkor sem.
Lehet-e bármit is parancsra szeretni? Nem, biztos, hogy nem. A szüleimet minden magyarázat, ideológiai meggyőzés nélkül szerettem, mert olyanok voltak, akiket szerethettem. Nem hiszek abban, hogy minden szülőt lehet, vagy kell szeretni. Aki eladja a lányát futtatóknak, hogy dolgozzon meg a család pénzéért, hogy nekik legyen cigire meg piára, azt nem kell és nem lehet szeretni. mégis van olyan gyerek, aki még így is… hihetetlen, de van. Azt se kell szeretni, aki durván, felesleges szigorral tette tönkre a gyerekkorodat, de azt sem, aki nem ért rád soha, mert mindig inkább az üzlettel vagy a barátaival volt elfoglalva, neked meg csak pénzt adott nevelésképpen. Szóval, lehet szeretni a hazát is, meg a szülőt is, ha van miért… de olyan tantárgy sincs, hogy szülőszeretet. De én például minek örüljek akkor, ha egész Európa, most már igazoltan legjellemtelenebb emberének a játszóterén lakom? Igaz, hogy ő nem a hazám, de erősen befolyásolja a hazához fűződő viszonyomat. Százezrekét annyira befolyásolta, hogy egyszerűen a sarokba söpörték a hazaszeretetüket és elutaztak innen örökre. És a túlnyomó többsége nem bánta meg, hogy menekült lett. Nem lett hontalan, a legtöbben hamar gyökeret vernek egy új hazában, az egész Egyesült Államok ilyenekből áll, két generáció múlva csak nosztalgia a nagymama származása, és a nyelvet meg már nem is beszéli senki, mert nincs is kivel. Ennyi volt a hazaszeretet, már a csillagos-sávos lobogónak áll vigyázzba, arra lábad könnybe a szeme, hogy „O say, can you see, by the dawn’s early light…” és közben a szívére teszi a kezét. És ettől nem rosszabb ember egy grammnyival sem!! Legfeljebb jobban él, mint itthon élne, a bókolgató gémeskút romantikájában. De én sem mentem el, hazajöttem mindenhonnan, de a hazaszeretetet nem lehet belém verni. Meg megtanítani sem sehogy. A legtöbb vallással is az volt a főbajom, bármilyen szimpatikusak is voltak a lelkes követők, hogy mindben volt valami alapkövetelmény, hogy azt az egy valakit (vagy többet) KELL szeretni, imádni, áradozni, dicsérni... de én tenném, tényleg, ha látnám valami értelmét ennek. De ez így nem átvehető senkitől. De nem azért, mert nincs bennem szeretet. Szerintem van! Valahogy termeltem magamban egy olyan érzést, amit ezzel azonosítok. De nem kötelező módon soha! Úgy ugyanis nem tudom. 
De ne is menjünk messzire… szerintem a fél világ úgy házasodik ma is, ahogy nálunk is természetes volt még a nemolyanrégben, hogy „Lyányom, hozzámensz a Bibircsókos Bicebóca Kaniho, mer főd a fődhö, mer amúgy is aszontam és kész! Vagy kitagadlak! Szeretet? Milyen szeretet, meggyün az magátu, anyáddal már hány éve együtt is vagyunk aztán.”
Hát nem is tudom. De ha lehet a szeretetet mesterségesen csinálni, vagy belenevelni valakibe, hát szóljatok…

2019. 03. 29.