Még a Zeneakadémia oldalán ballagtam a Király utcában, és nem Liszt Ferenc járt az eszemben, hanem a sokszázmillió forintos szittya csodazongora, amivel – megint - pozdorjává zúztuk az egész világot, és ami csendben s kudarcban elhalt, mint az ódon gyertyacsonk, amikor meghallottam az ordibálást… először még jelentése nem, csak hangereje szűrődött át a körút forgalmának fésűfogain. Odaérve megtestesült a hang és értelmet is nyert valamennyire, egy rendkívül kövér cigány kislány (hatalmas, pufi, rózsaszín vattakabátban, hogy kerekebb legyen a történet) üvöltötte, hogy „Éhes vagyok!!!” De vagy hússzor. Három generáció állt egymás mellett, a szintén kövér anya (piros műszőrme kapucnival), és a szintén testes nagymama (talán), törzsi szokásoknak megfelelően (a szarunk mindenre eljárásra gondolok), maszk nélkül és vadul pöfékelve a megállóban tűrték néha az üvöltést, néha pedig az anya (az anya nő, írja sz Alaptörvény) megfelelő szociálpszichológiai felkészültségét latba vetve, megpróbált tenni valamit a helyzet megoldásának érdekében: neordiccsámá!! fogjadmábe, mitordítolitten stb. Ilyenkor a leszármazott ököllel nekiesett és püfölni kezdte, dögöljmeg, tefogdbe és hasonló jelszavak ismételgetésével. Fel is szálltak velem a négyesre, és ott folytatódott a népi színmű. Ejnye, mondanád, hát ezek a cigányok…

Leszálltak a Blahánál, én még egyet tovább utaztam, a Rákócziig. Népes kamaszbanda állta el az ajtó előtt az utat, ezért a „bocsánat, elnézést, leszállnék” formulával próbálkoztam, magamat élére fordítva, hogy hátha így könnyebben átférnék a serdülőkön. Egy nagyon szőke, nagyon nemcigány 15 éves lány rámnézett, majd „mi a faszt akarsz, lökjé má föl, bazmeg!” széljegyzettel némi nehézség árán utamra is bocsátott.

2022. január 20.