Fent, a fellegek felett mindig ragyogóan süt a mozdulatlan Nap. Lent, a világnyi réten meg zizeg a fű, zajlik az élet, apró kis vulkánok keletkeznek, talán tektonikus lemezek csapódnak egymáshoz valahol a Föld mélyén. De nem, mert hol erre, hol arra vándorolnak a kis dombok meg az utak. Az világ lakói, megannyi vakond, világtalanul bolyong lent az örök látóhatár alatt. Sok évtizedig fúrnak és haladnak erre vagy arra, néha gyökerekbe ütköznek, néha meg egymásba, néha szaporodnak, aztán fúrnak, haladnak tovább. Ők úgy tudják, hogy ők az emberek. Néha-néha megesik, hogy egyikük-másikuk kijut a kerítés alatt, és akkor puff, egy nagy kerti ásóval agyoncsapja valaki, és diadalmasan felemeli, mutatja a másiknak, hogy mit is lelt…
- Ma én vezetek! – kiált át a Sátán a két kerítésen Isten felé, és meglengeti a farkánál fogva a friss zsákmányt.
Az ősszakállú meg bosszankodik:
- Pedig azt ismertem! Egy ideig jófelé jött, aztán megfordulhatott valahol a sötétben – és rosszkedvűen csóválja a kopasz fejét.
- Hát, öreg, ilyen az élet... egyszer te nyersz, egyszer meg én – és elégedetten vigyorog.
- Neked hány van ma? 
- Száznegyvennyolcezer…. 
- Jól van, ma te nyertél… na de gyerünk, vadásszunk tovább!
- Miért, a végén úgyis egyhelyre megy, nem? Hiába rakod őket külön a szelektívbe… hopp, na, itt van még egy!
- Ok, folytassuk! Hajrá én!

2019. 03. 19.