Az ünnepek fényében másképp világosodik meg minden. Tegnap úgy alakult, hogy metsző hidegben, de szikrázó verőfényben egyedül vágtam neki a hegynek, valahogy úgy, ahogy Mózes tette, kíváncsisággal és reményekkel tele. Az izraeliták törzsei, mint a mesében, a völgyben maradtak a tevékkel és a nyájakkal. Ha emberrel nem, csak a fákkal és sziklákkal találkozol, akkor esélyed van rá, hogy kapcsolatba lépj vele. Isten soha nem jelenik meg fesztiválokon, stadionokban, templomokban, csápoló rajongóbandák előtt. Csak ő meg te. Ez nem társasjáték, inkább párbeszéd. Ezért a valódi szentély a magány és a múlt. Így esett, hogy ziháló hegyostrom után egyszer csak benne álltam a 100000 év végtelenjében, a felfoghatatlanban. A pleisztocén végén iszonyú megpróbáltatások írták át őseink életét, egy brutális, hosszabb jégkorszak barlangokba űzte a túlélőket. A hajdani afrikai szőrtelen majom már edzett migránshordákban élt itt, elárasztotta a gyalog vagy vízen elérhető szárazföldeket. A barlangokban meleg van. A Földet belülről fűti az Isten vagy Sátán, egyre megy, de menedéket talál benne a viszontagságok elől a melegvérűek sok testvéri faja is. Az ember más állatok prémjében élve ezerévekig várt itt, amíg a Nap visszaadta a korlátlan szabadságot.

Besétálni a Föld egyik köldökén a Szeletába, megkeresni az ős lépteinek helyét, valódi azonosulás a múlttal. Az ismeretlen, névtelen ősanya és ősapa sokkal többet szenvedett, sokkal többet tett értünk, a túlélésért, mint palotákban heverésző parazita királyok hada. Mégsem neki emeltünk szobrokat, gránit emlékműveket, hanem a koronás mihasznáknak. Az emberek vallásai előszeretettel állítanak oltárra XVII. vagy akárhányadik Szent Kutyaszar Jánosokat vagy Lajosokat, akiknek semmi érdemük nem volt azon kívül, hogy apjuk is király volt, hát annak születtek, ezért néha belső feszültségeiket kiélve elküldtek csatába és halálba párezer nincstelen alattvalót, s míg azok elvéreztek a zászlóért és a jogarért, az uralkodók és földesuraik otthon élvezték asszonyaikat. De az ősember nem volt ilyen álnok, nem is lett szent belőle a katedrálisok tornyain. Ő csak védte a saját húsával, vérével etette, gondozta a benne szunnyadó magot, a jövő nemzeteinek sokaságát. De soha egyetlen várat, templomot nem neveztek el erről a páratlan hősről.

- Érted ezt? – kérdezte a barlangban Isten, a százezer évvel ezelőtti. a valódi, az örökkévaló… aki előbb volt, mint az idő, amikor még Jehovák, Visnuk, Allahok, Zeuszok, Jupiterek, Krisnák karneváli seregei parázna gondolatok sem voltak, ő maradt az egyetlen névtelen, mert nevével nincs kitől megkülönböztetned, nemtelen, mert teljesen értelmetlen lenne, hiszen semmiféle tekintetben nem tartozik sem a férfiak, sem a nők közé, színtelen, mert valamennyi szín ősforrása, és hangtalan, mert sem fül, sem bármely más készülék befogni képtelen szavát, egyedül csak akkor érzed, ha egyedül vagy, hogy nem vagy egyedül.

- Nem, nem értem… - mondtam a barlangoknak, amelyeknek vége sem volt. Valahol a belső feketeségben millió denevér alussza várakozó álmát, és százezer év árnyéka kövült meg a falon. Az ősök néma szelleme szellőt suttogva egyesül az örökkévalóságban és ezért bennem is.

2021. december 22.