Álmomban vezérjelet kaptam, ezért aztán mint az alvajáró, kiszálltam az ágyamból és nejlon hálóingemben, pomponos papucsomban elindultam a hívást árasztó kis égi szikra után, hogy választ kapjak a szívemet marcangoló kérdésekre. A kutyák a plédjükön aludtak a meleg lakásokban, a villamosok is összebújva vacogtak a remízben, hajamat tépte a kelenvölgyi éji szél, de én csak mentem és mentem az egyetemes égbolt csillagokkal hímzett bársonykupolája alatt. Egy páncélautó fékezett mellettem, kiszállt belőle két lovag talpig vasban és vértben, hogy a kijárási tilalom megszegése miatt kerékbe törjenek, de a szemem égő parazsát megpillantva hörögve megtántorodtak és elmenekültek. Az egyszerű, természeti népekre ilyen babonás erővel hat a megszállottság. Én meg megállás nélkül folytattam tovább küldetésemet az ismeretlen cél felé. Már messze kint jártunk a vadonban, elhagyván a diósdi csalitosokat is, amikor megállt a fényes lélek a fekete földek felett és a száradó fűszálak azt suttogták, hogy „Megérkeztél, vándor! Viselkedj illendőképpen!” Leeresztettem a két kezemet, amit eddig magam elő tartottam, és csak a számból kilélegzett pára szürke tánca mutatta, hogy még élek. Figyeltem és vártam. Tudtam, hogy bekövetkezik. És ekkor… és ekkor halovány, majd egyre erősödő körvonalak kavarogtak a térben, a fény aranyszálaiból egy alak bontakozott ki… egyre tömörebb lett, anyagszerűbbé vált, kirajzolódott szelíd hullámokba redőző köntöse, a haját borító leheletfátyol, a márvány arc…. Mária! Magyarország védasszonya állt előttem a kemenesgátlási tisztáson! Megrendültem zuhantam a térdeimre, karom kitárván vártam a végítéletet. De ő lágyan zengő hangon imigyen szólott:

- Kelj fel, egyszerű, tisztalelkű parasztgyerek, mert üzenetet viszel a tiéidnek az Atyától!

- Szüzellő mianyánk, inkább afféle tanárforma lennék, ha ez nem tévedés… - rebegtem.

- Látod, bárdolatlan tevepásztor, írástudatlan vegetációdból egy perc leforgása alatt diplomás ember lettél! – mondta Mohamed, és előbújt a bozótból – ímhol a bizonyság!

- Hát, hogy itt te is… szóval... ti itt ketten… - makogtam igen szerencsétlenül.

- Miért, mi nem tetszik? – kérdezték a szentek – évszázadok óta együtt élünk a közel-keleti sivatagokban, csak nem gondoltad, hogy nem ismerjük egymást? Összejárunk Hanuka ünnepén is tüzet csiholni. Meg ünnepi lakomára. A halal meg a kóser kaja majdnem ugyanaz.

- És én, nyomorult halandó, mit tehetnék, hogy a kedvetekbe járjak? – nyöszörögtem félve.

- Visszamész az emberek által lakott városba, elmész a helytartó püspökhöz, aki a lelkeiteknek kufára és megizeném általad, hogy ide, ehelyt, hol lábaimmal tapodtam a hajnali ködöket, katedrálist húzasson fel az égig, a miurunk legnagyobb dicsőségére!

- Meg mecsetet is, persze! Azért azt ne felejtsük! – intett Mohamed.

- Meg indiai imatermeket is! – mondta Krisna, miközben kéken lemászott a közeli fáról, mint egy Hanumán…

Kétségbeesetten sírtam, forró könnyeim pettyezték a tisztás dérrel bevont harasztját.

- De az istenek szerelmére! Mennék én, mondanám én, de könyörgöm!! Ki hiszi ezt majd el nekem az emberek által lakott városokban? Hogy itt így, együtt láttalak benneteket, és, hogy ezt üzentétek velem??

- Nyugodj meg, primitív halandó!! Elhiszik, nyugodj meg és apaszd el könnyeidnek árját! Azt is elhitték egyetlen szóra, hogy a dörzsölt kis szélhámos bűnöző, aki a legfőbb íróasztalt bírja nálatok, csak úgy besétált Európa hatalmasságainak dísztermébe, és a pökhendi, neveletlen kis tahóságával meg a szotyolával telt hátizsákkal csak úgy legyőzte a földrész államóriásait! Simán elhitték! Ez, amit most itt láttál, csak matiné ahhoz képest egy régi, külvárosi moziban. Na, indulj!

2020. december 13.