Amikor Medgyessy Péter aláírta a csatlakozásunkat Athénban, kórházban voltam éppen, törött lábbal feküdtem a baleseti sebészeten. Addig rimánkodtam, míg a nővér ágyastól kitolt a folyosóra, ahol volt televízió, hogy lássam az aláírás szent aktusát.
15 év az Unióban. Ezalatt megélni sokszor a határtalan örömöt, hogy megállás nélkül átsuhanunk a szomszéd országba a régi gyilkos aknazárak helyén, aztán még eggyel arrébb újból, mert egyek vagyunk, együtt, és ez most már talán így is marad. Nincs többé trianonos ökörködés, mert a magunkéból, a közösből nem tudjuk újra lehasítani a magunkét, hogy a miénk legyen. A befogadás, a mosoly nem hervadt le odaát, annak ellenére, hogy számtalan gennyláda honfitársunk módszeresen lopásra-rablásra használta fel az új szabadságot, nem csak az áruházakban loptak Bécsben, hanem autókat, mezőgazdasági gépeket kötöttek el bandákban, hogy így hálálják meg a jóhiszeműséget. Ennek ellenére 15 éve patakokban és folyókban ömlik a pénz nyugatról, szegény, kalapozó, elmaradott régióink jajszavára. Annyit kaptunk, hogy nyolc más ország felzárkózott körülöttünk, akik fasorban sem voltak régen, mi meg még mindig a középkorban szédelgünk. Hála remek vezetőinknek, nem adtak át semmit. Mint a csalfa pénzespostás, akinek ki kellett volna osztania a pénzt, amit nekünk küldtek, a ganéj uralkodóosztályunk eltette magának, mielőtt még kiért volna a címzetthez. Rablás odaát kicsiben, idehaza nagyban. (Nem fogod elhinni, de van, akinek ez tetszik, és aki azt mondja, hogy jól van ez így.)
Elmúlt 15 év. Elsők voltunk a csatlakozó, volt szocialista országok között, minden mutatónk alapján, most már garantáltan a sor végén kullogunk. Annak ellenére, hogy a legtöbb pénz ide dőlt, amiből a nulláról fel lehetett volna építeni zöldmezős beruházással egy erős országot, az mind eltűnt, elnyelődött, elfocizódott valahol, vagy eléneklődött a szentélyek sűrű homályában. A borsodi szegénycsalád változatlanul éhezik, mindegy, mekkora és hány társzekeret pakolnak tele neki Brüsszelben, az valahogy lyukas zsákokba kerül, elpotyog, elemésztődik útközben.
Nem az Unió csapott be minket. Ő mindent megtett értünk. Idehaza harácsolta szét a gátlástalan strici és bandája. Most meg… még leírni is nehéz. Hogy kiderült a turpiság, csalás, martalóckodás java, a megsértődött bűnöző már az EU-ból való kilépést fontolgatja. Most még összefog valami szélsőjobbos bandával, hónapról hónapra fasizálódik, talán meg fogják alakítani a békében a belső háború rebellis magját. Ahová aztán összegyűlnek nacionalisták, soviniszták, revizionisták, és mindenféle történelmi hulladék, és majd együtt anyázzák a többieket. A békénk terroristái. Sokáig nem áll fent egy ilyen embergyűlölő banda egysége soha, hiszen az az éltető elemük, hogy egymást is gyűlölik, mindenki megkérdőjelezi a szomszédos országok történelmét, identitását, jogait, kerítéseket építenek majd, határokat húznak, fegyverbe szólítanak, és lőgyakorlatoklat tartanak. És ezt hívják majd nemzetinek. Az ilyen népség egymást is pejoratív értelemben körkörösen lehányja, tótozza, oláhozza, szőröstalpuzza, bozgorozza, más meg árjázza, gádzsózza, gojozza, csiga- vagy káposztazabálóként emlegeti. Mindig mindenki a saját megzakkant felsőbbrendűségét akarja kifejezni másokkal szemben. És persze ezek, akik ezt hiszik, mindig minden nemzet leghülyébbjei.
Most, így 15 év után, hogy idejutottunk, kicsit úgy érzem magam, ahogy egy néhai civilizáció utolsó túlélői érezhették. Az ország értelme, agya, színe és virága elmenekült a másfél évtized súlya alatt, szabadabb, gazdagabb, jogokat ismerő új hazát keresni. Mi meg hánykolódunk a peremvidéken, Európa hol értünk nyúl, hív, hol pedig csak szánakozva csóválja a fejét. Nem, nem, én nem ezt akartam, de mások meg igen. Ma már azt sem tudom biztosan, hogy maradt-e még bárki is, aki velem érez ebben a nagy ünnepben és gyászban.

2019. 05. 01.