„Amikor odaért, látta, hogy egy öregvásárba csöppent. Volt ott egy fapad a tűző napon, meg nagy kövek, amelyeken az utoljára érkezők ültek. Az öregek a padon ültek sorban, és három kő is foglalt volt már. Hét férfi és öt asszony. A községi főcsiszár a pad előtt állt, hóna alatt egy műbőr katalógussal. Kopott barna kabát volt rajta meg szöges cipő, fején pedig, a hőség dacára, egy ocsmány vakondbőr sapka. Büdös volt, az öregek pedig még nála is büdösebbek. Többnyire mozdulatlanul ültek, összekulcsolt kezükkel simára koptatott botjukra támaszkodva, valamennyien piszkos, formátlan ruhákban, borostásak voltak, arcuk ráncaiba megült a kosz, szemük résnyire szűkült a napon végzett sok munkától. Fogatlan, bűzös szájukkal egyfolytában nyammogtak.

- Tessék, tessék – szónokolt a főcsiszár -, ez itten nem drága, és még elszolgál egy darabig. No, Lajos, nem viszed el a kölykeidnek? Lehet, hogy még megvan neki.

- És meg is tudja mutatni nekik – rikkantotta valaki.

- Naná hogy meg! – kapott a szón a községi főcsiszár. – Na gyere csak ide, te vén trotty!

Felhúzta a padról. Az öreg görnyedten lépett előre.

- Mutasd meg nekik, hogy mi van a gatyádban! – bíztatta a főcsiszár.

Az öreg reszkető kézzel gombolni kezdte a sliccét. A széle fénylett a zsírtól meg a sok használattól. Az emberek hahotáztak.

- Na né már! – örvendezett Lajos. – Csakugyan van még neki valami!

Odahajolt az öreghez, és nevetéstől pukkadozva méregette szánalmas zacskóit.

- Nocsak! Az angyalát! Megveszem – fordult oda a főcsiszárhoz. – Száz frankot adok érte.”

(Eddig az idézet Boris Vian Szívtépő című könyvéből. A történet másképp folytatódik, present day)

Ekkor lépett oda Orbán Viktor. És szólt is:

- Rálicitálok! Minden öreget megveszek, fejenként 80 ezer forintért novemberben!

2021. október 03.