Most, hogy örökre megszűnik a távirat… lezárult vele egy korszak is. Valaha az élet természetes velejárója volt, a postás kivitte bárhová, eljutott a legsötétebb, áram nélküli tanyavilágba is. Ég veled távirat, és veletek, távírdász csajok!

A 70-es évek nagyobbik részében egy zárt nevelőotthonban dolgoztam, vagy egy évtizeden keresztül. Úgy hívták, hogy ideiglenes szállás. Akit 3 és 18 éves kora között elfogtak Budapesten a rendőrök, azt nem vitték fogdába, hanem behozták hozzánk. Na, de hát mégiscsak kiskorú, nem való az a felnőtt bűnfészekbe… mi meg a nap 24 órájában gyűjtöttük az összes kerületi kapitányság elfogott kis lepkéit, külön egy emelet a fiúknak, egy a lányoknak, aztán alapos tisztálkodás, sokszor fertőtlenítés (rüh, tetű) után, tiszta ruhában, melegtőben, pizsamában lehetett menni az ágyikóba, napközben meg lázas telefonálás, nyomozás, hogy ki honnan lépett meg és miért. De a távirat!! Szerintem az éjszakás távírdász csajok csak nekünk dolgoztak. Egy idő után fejből tudták az egyenszöveget, hogy értesítjük, hogy lánya, fia, itt és itt van, jöjjön érte, mert naponta növekedik az ellátás összeg stb. És, ha éjszaka éppen szelíden bekandikált a Hold tányérja az ablakon, tavaszillattal kergetőzött a szelíd szellő a lombok között, és más dolga sem volt a legénynek meg a jánynak, hát évődtünk, barátkoztunk eleget a beszélő készüléken keresztül. Mint egy chat, néha meg, mint egy szexvonal, búgó szirének sóhajai csábítottak, odakötöztettem magam az íróasztal lábához, mint Odüsszeusz, hogy hörögve be ne rohanjak azonnal a központi távírdába… azért aztán néha a „berohanás” is megvolt, most is úgy gondolok a hús-vér távírdász lányokra Békásmegyeren, Rákospalotán vagy a budai hegyekben, mint Krúdy gondolhatott az óbudai varrólányokra.

Ha még él bárki is ezekből az időkből és véletlenül idetéved… köszönöm, hálásan köszönöm! Aranylapok ezek a lepergett idő öröknaptárában.

2021. április 11.