Aztán meg az is lehet, hogy az ember minél öregebb lesz, annál szentimentálisabbá válik. Már látom is magam előre, ahogy pár év múlva, ha megérném, minden kis kutyácskára, kisgyerekre meg cicamicára dagi angyalkákat, meg dobogó rózsaszín szívecskéket fogok itt hajigálni, és közben olyanokat írok, hogy „egyem is meg a kis szívéjét nekijje!” Szóval, hogy az ember érzelmessé válik, vagy ellenkezőleg, valami betokozódott, dorong vénember lesz belőle.

Engem itt inkább az előbbi kezd néha birtokba venni, elnosztalgiázgatok, néha régi képeket, filmeket nézek. Meg hát el is érzékenyülök. Van egy kedvenc filmrészletem, azt újra és újra előveszem és megnézem. Hideg időben, ha fel akarsz melegedni, hát befűtesz vagy jobban felöltözöl. Ha belül van hideg, akkor meg valami emocionális lökettel felhevíted magad ott bent. Ez nálam is így működik.

Van az a film, a Fegyverszünet karácsonyra (Joyeux Noël (2005)), az, amiben az első világháborúban karácsony éjszakájára fegyverszünetet kötnek a szembenálló emberek. Nem katonák, hanem különböző nemzetiségű emberek. Ezt sokszor megnéztem már, mert undorítóan nyomasztó világban élek. Azzá tették. És amikor húz le a láp vagy a futóhomok, hát valamibe kapaszkodni kell. Lelkileg talán egy ilyenbe. Az olimpiákon is mindig a kedvenc ünneprészem, amikor minden ország mindenszínű fiatalja együtt táncol és nevet a nyitó meg a záróünnepségen. Olyankor mindig elsírom magam, de örömömben. A saját emlékimből: a világon nincs jobb, mint együtt bulizni valami nemzetközi konferencián az összes létező földlakó normális képviselőivel, akik eszeveszett jól is tudják magukat érezni együtt. Szambázni egy nagy teremben, mind… elmondhatatlan! De itt ez a film, amiről írtam meg az, hogy miért is? Van egy feledhetetlen része, szerintem, ha egyszer láttad, nem felejted el soha! Amikor kimásznak a lövészárokból a skótok, németek és franciák és nehezen, lassan odasétálnak egymáshoz. Két sorba állnak, és döbbenten néznek. Hogy az a másik is egy ember. Nem volt neki eddig arca, semmije, csak egy célpont volt, kölcsönösen célpontok egymásnak, most meg itt áll, két lába van, keze, arca, szerelme, felesége, gyereke, emlékei, mint neked. És így kiderültök egymásnak, lebuktok, de most pozitív értelemben. Most elképzeltem, hogy 2022-ben, vagy még előtte, kimásznánk mi is a lövészárkokból, és szembesétálnánk egymással. Egy ilyen téli, hideg napon. Ott állnál, és néznél, és rájönnél, hogy 10 éve uszítanak minket a többi ember ellen, kivételesen gazember trógerok, akik a fűtött erődökben gyártják az ellenségről a kamuhíreket. Hitvány Habony Árpádok, Rákay Philipek, a megafonos sátán Kovács István, korunk Goebbels-ei, az égvilágon semmi hasznot nem hajtanak a világnak, csak uszítanak, pusztítanak, fenekednek másokra, hogy hazafias öntudatból mard ki a másik ember szemét. Egy egész hadsereg aljas féreg tekereg, sziszeg, ont mérget ellenünk. Pedig lehet, hogy csak ki kéne egyszer mászni abból a qw árokból és odasétálni egymáshoz. Az uszító moslékokat meg betemetni az árokba. Mennyivel szebb lenne a közös jövőnk!

Ajánlom, hogy mindig nézz meg egy ilyen példát, ha elveszíted a hited az emberiségben. Egyébként itt van a link. De ettől függetlenül a szellemisége miatt az egész filmet ajánlom bárkinek, akiben még maradt valami a Homo Sapiensből.