Abszolút mellékgondolatok, amik velem együtt sétálnak mindenhová

Ha szájmaszkot viselek az arcomon egy nyilvános helyen, a tömegközlekedés járművein, rendelőben, boltban, egy kirándulóhelyen zárt térben, stb., nem azért teszem elsősorban, mert maszkhívő vagyok, vagy mert imádom, ha valami birizgál az orromon meg csúszkál a szakállamon, vagy azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy a vírus van vagy nincs, meg hány mikrométer, meg átfér-e vagy nem, meg száll a levegőben vagy ül a kilincsen és röhög, meg maszk nélkül mind meghalunk azonnal, szóval nem, semmiféle ilyen filozofikus következtetéssor nem tartozik hozzá… más van itt.

Ha maszkot viselek egy ilyen helyen, az főleg azért van, hogy ne tartsanak elfogadhatatlan hülye bunkónak, antiszociális baromnak, ahogy pontosan én gondolom azokról, akik nagy ívben tesznek rá, hogy én mit gondolok róluk. Megkértek rá engem is, mást is, ki is van írva, a szájmaszkom nem fáj, nem nehéz, nem esek el a súlyától, kapok levegőt rajta keresztül, és semmi bajom nem lett tőle, hogy számtalan helyen viseltem már, nem a betegségtől védett meg főleg, mert ezt nem igazán tudom, hanem attól a tudattól, hogy minden szembejövő esetleg sülttaplónak néz. Ahogy én is annak nézem őket. Mintha szándékosan ki lenne gombolva a slicce, csak azért, hogy ő mekkora nagy ász és polgárt pukkaszt éppen.

Mindez egy csomó helyen eszembe jutott az elmúlt héten, 5-6 faluban, városban mászkáltam üzletekben, éttermekben, múzeumokban, templomokban, és így utólag belegondolva, a devecseri gyógyszertárban volt maszk a hölgyön, meg talán a tapolcai Tescóban viseltek maszkot az emberek. Máshol, pl. éttermekben, se kézfertőtlenítő, se gumikesztyű, se maszk, se semmi, csak úgy megy az élet a maga útján tovább… Egy darabig mindenhol megy, persze. Aztán meg egyszer csak nem.

2020. július 11.