Talán még nem hülyültem meg, szóval, ezt a fentit én írtam, és talán életem egyik első műve, tulajdonképpen énekelni kell, egy ismert operaária dallamára alkottam apró koromban, amikor még írni sem tudtam. De annyit énekelgettem magamnak (mert testvérem sokáig nem volt), hogy bevésődött… az idézett rész nyilván a katonaságra utal, valami kapcsolat vele, és hát a csingi… szerintem nem mindenki ismeri vagy használja, kisfiú koromban a férfi nemiszerv játékos gyerekneve volt. Szóval, a csingis pacákok (a pacák meg a kor szokásos, elterjedt szleng-szava, nyilván sokat hallottam akkoriban) hadba vonulnak, azaz a férfiak mennek katonának. Meg háborúba. Szerintem fél életemben ez teljesen természetes volt, hogy így kell ennek lennie: ha fiú vagy, majd megnősz, aztán katona leszel. Azaz férfi. Amúgy meg… minden normális ember el akarta kerülni már akkor is, hogy a fiatal életéből ellopjanak két évet, viszont voltak olyanok is, akik kora ifjúságuktól katonák (tűzoltók, vasutasok stb.) szerettek volna lenni.

Tegnap szép naplementében – egy vidéki esküvőről hazafelé - elhúzunk Százhalombatta mellett a 6-oson. Az én két fiatal évem itt maradt örökre. Itt képződtem ki, itt trappoltam, itt énekeltem hazafias nótákat vagy hurráztam rohamozás közben a képzeletbeli ellenség felé botladozva a szántón. Te jó ég, micsoda baromság ez? Miért csináltatják ezt millió és millió fiúval szerte a világon? Mert ez hazafias kötelesség, mondaná egy szederjesen vörösorrú hülye, ha megkérdeznéd tőle. A nagy hazafi elmegy katonának, és amikor jön a gaz ellenség, akkor jól megvédi a hazát! De ha nem jön az ellenség sehonnan, mert sehol nem lennének katonák? Olyan nincs! Katonának lenni kell! A haderő az fontos dolog! Ezermilliárdokba kerül, már a régi királyok is ingüket, gatyájukat ráfizették, de fegyver kell, katona kell, háború kell. Minden tébolyult seggfej úgy érezte évezredek óta, hogy csodaszép, ha a csatatér felett büszkén csattog a szélben a zászlónk, dob pereg, és hörögve halnak körben az emberek. Ez valami nemzeti és magasztos, valami korona, lobogó meg díszszemle. És ha bármikor máskor megölnél valakit, elítélne a törvény, kiátkozna minden apostol és még a próféták is, de ha az egyetlen baromarc az országban bekattan, legyen az király, kormányzó vagy miniszterelnök, akkor menni kell, ölni hazafias dicsőség, aranyérmet kapsz a sok ölésért, meg még a püspök is megáldja ezerszer a töltényhüvelyedet. A királyok ritkán halnak bele a csatákba, nem minden Orbán fullad a Csele patakba, nem minden Hitler lesz öngyilkos, nem minden Mussolinit koncolnak fel a határon, volt, aki nagyon vitéz és nagyon nagybányai volt, ezért Portugáliában az óceánt nézegetve vonta ki magát az élők sorából. Sok szultán, cár és császár agyában kapott valami hirtelen zárlatot és elküldte a hazája színét és virágját meghalni valahová a fenébe. Ha nem volt kedve a komának meghalni, hát lelőtték a sajátjai. Mi az, hogy nincs kedve hazafiazni itt a mezőn? Ha halni kell urunkért, hát halni kell! Anyádat! - mondanám legszívesebben ma. Azt kell halni a kedvedért, farokberci! És mondhatná ugyanezt minden fronton minden katona. A néppel vagyok, a családommal vagyok, az emberekkel vagyok. Nem akarom, hogy ládában hozzon haza egy repülőgép, az nem szolgálja egyetlen nép, egyetlen család ügyét sem.

Ne tanítsd ölni a gyerekeket, ne lövöldözzenek tanulás helyett, ne tisztelegjenek, ne esküdjenek fel vérükkel, életükkel hülye eszmékre, amihez semmi közük sem lenne. Inkább életre, szerelemre, barátságra, elfogadásra kellene nevelni őket. Hogy eszük ágába se legyen soha többé lelövöldözni magukhoz hasonló srácokat. Győzhetne mindenhol a virág, amit fehérruhás lányok és asszonyok tűznek bele a puskacsövekbe. Azonnal megtérnék és hinnék újra a jóban, meg az emberben.

2020. augusztus 31.