Tulajdonképen az elsőben és az utolsóban semmi említeni való nincs, amikor két ember találkozik, akkor így üdvözlik egymást, és ha elbúcsúznak, hát hasonlóképpen tesznek… de ott van egy harmadik is, a kettő között.
Az Oltalom előtt beszélgettünk, a járdán. Nekem ott volt dolgom éppen, meg nyilván neki is. Én, mint amatőr Segítség Közvetítő, ő meg hát… szóval, erre még majd keresem a szót. Beszélünk a projektről, aminek ő házat, tetőt adott, az országot sújtó egészségügyi katasztrófa miatt kialakult helyzetről, meg arról, hogy a patás álszent már ebbe is beleverte a szigonyos farkát, a minisztérium valamiért nem akarja kiadni az ÁNTSZ engedélyt vagy, hogy is van ez… de a projekt már megy, az emberek jönnek, esélyt kapnak az életre, nem fél év múlva, vagy sokkal később, hanem most, soron kívül megkapják a vizsgálatot és annak az eredményét is. És ebben lehetek én is egy láncszem, egy fogaskerék… és itt megkaptam, amit nem cserélnék el egy parlamentben kiutalt állami díjra, a harmadik kézfogást. Az elismerését. Csendes, halk szóval, ahogy az igazi lelki ember él és közöl, ott, az utcán, az összepisált járdán, a kutyaszarok és egyéb szemetek között. De azért ez egy kategórián felül van mégis… Én kortársa voltam ennek, a szemem előtt ment végbe, hogy a minden erkölcsöt nélkülöző, országló bitang előbb kivakartatta magát a szutyokból, aztán az őt taníttató jótevője kezébe harapott, majd milliárdossá tetette magát az Unió pénzén, majd kígyót és békát üvöltött rá, és itt ez az ember, aki a gyerekeit megkeresztelte valaha, azóta őt is főellenséggé tette, még az egyházát sem ismeri el. Azt az egyetlent, amelyik valóban azt teszi, amit tennie kell. Embereken segít, nem vazallus talpnyaló és nem pomádés cicomákban jár a júdásmilliárdokból. Ma voltam a kórházában is… nincs fotó, ne akard látni, nem is illene ezt. Ha él Magyarországon bárhol Isten, akkor az itt lakik, ezekben a nőkben, akik itt dolgoznak, mentenek testet és lelket a napok árnyékában. Nincs szó erre az elismerésre.
Nem olyan régen kezet foghattam Beer Miklóssal, a tisztelhető püspökkel. Ma pedig egy elismerés egy olyan kéztől, amire őszintén büszke vagyok. Nem olyan könnyen felejthető emlék, állni a málladozó nyóckerben, a koszos járdán és egy kicsit mégis áldottnak érezni magad. Ki tudja, talán már az ország minden igazi keresztényével kezet foghattam…