Az ember elmegy az előszoba falán lógó tükör előtt. Látja a szeme sarkából, hogy mozog benne valaki. Odakapja a fejét. Aztán persze rájön, hogy ő maga az. Na, és ilyenkor, ha nem siet véletlenül valahová lóhalálában, megáll és belenéz a saját szemébe, ha bele tud. Azután átgondol az üveg túlsóoldalára, hogy ki is az a másik. Egy stabil állandóság, vagy egy dinamikusan változó, fejlődő vagy pusztuló entitás? Nem mozdul, néz.. ez is, meg az is.
Voltam jobboldali lázadó, magyarkodó, címerkedő, turulkodó, meg persze voltam elforduló, tagadó, szabadságvágyó, a zsarnok, az ostobaság ellen lázadó liberálkodó is… talán értelmes lény is, ugyanabban a tükörben. Hittem, vagy inkább bíztam néha ezekben meg azokban, törekedtem arra, hogy az a másik fazon ott, az üveglapon ne nézzen rám úgy, ahogy már nem szeretném. Mindenki azt hiszi, hogy az a másik leköpi egyszer, de nem, ennél azért keményebb a dolog, kinyúl, és jól pofán vág. De akkor meg is érdemled. Az a másik ott bent egy őszinte vetület, nem téved, és ha tévedne, még akkor is igaza lenne. Tehát nincs esély vele szemben, csak vele együtt van.
Amikor meg a önnéző nem akar jobbra vagy balra állni, mert viszolyog a nacionalista, buta, becstelen baromarcoktól, de ugyanúgy nem szeretne a töketlenkedő, handabandázó, önpusztító, fütyörésző másikakhoz sem tartozni, akkor sokszor az jut eszébe, hogy talán van valami középen… talán a tiszták ott maradtak, a normálisak világa egy létező valóság. Ha viszont azt látod, hogy nincs hülyébb, komikusabb, mint egy Lehet Más a Politika típusú valami, akkor szinte kiestél a pályáról és identitás nélkül semmisülsz meg, zuhanás közben.
De létezhetnek még dimenziók a gonoszok és a hülyék halmazain túl is? Vagy így halunk már meg, mint gyökérteken vesztesek, a senki lányai, fiai, egy hiábavalóan leélt élet után?
Ha nem akarod lábon kihordani a halált, akkor mégis találsz magadnak egy szalmaszálat valahol, ami megfogható, és ami esélyt ad arra, hogy egyenesen állhass a tükör előtt. A civilek. Valahol valamennyire mindenki civil. Valahol, valamennyire mindenkiben csírázhat valami jó, még akkor is, ha pártok és egyházak bakanccsal akarják belefojtani a veleszületett erényt. Ha megmenekülsz ettől, akkor elindulhatsz egy úton, ami a rászorulók felé vezet. Mindegy, hogy miért szorulnak rá és mindegy, hogy mire. A valamilyenista társadalmak kiköpik vagy kiöklendezik őket. Legyenek öregek, fogyatékkal élők, melegek, hajléktalanok, szegények, menekültek, más színűek, más hitűek, bármiért is mások.
Ha nem lennének a civil mozgalmak, már szétvertem volna azt a tükröt az előszobánkban. És már nem is lenne senkim és semmim, amire ránézhetnék.