Valamit tudnotok kell hajdani dédapátokról: én éltem a század első évtizedeiben, meg az azt megelőző században is, de soha nem szavaztam az elnyomókra. Hosszú története van ennek…
Tudjátok, egy olyan országban éltünk itt, Közép-Európában, amely, ha rendesen tanultátok a történelmet, a második világháború egyik, a rossz oldalán álló, támadó hadereje volt. Azután, amikor elbuktuk a háborút és elfoglaltak minket, az ország szinte összes családja azt hangoztatta, hogy „Mű partyizányi! Mű partyizányi!”, ahogy az egykori nagy magyar színész, Sinkovits Imre mondta „A tizedes meg a többiek” című remek magyar filmben. Ha még nem láttátok, nézzétek meg a kedvemért vagy az emlékemért! Nagyon jól elparodizálja, hogy hányfélék voltunk egykor és percenkét álltunk vagy ezért, vagy azért ide vagy oda. Szóval, a győzteseket nagysietve elneveztük felszabadítóknak és voltak, akiknek tényleg azok is voltak! Később persze megszállóknak fogjuk őket hívni megint. Aztán az egész ország partizán lett, műpartizánok, mint a filmben, hiszen ezen az áron lehetett jó állást, lakást, telefont, autót, tanulást, bármit is kapni. Az osztogató kezet pedig pont olyan rajongva és repesve csókolta a képeken mindenki, mint később, a 2010-es években.
Eltelt vagy 10 esztendő, és kitört a forradalom, ami később szabadságharccá nemesült. Az ellenséges túlerő rövid idő alatt leverte, de a magyar tudat ettől is mélyütést kapott és bele is szakadt. A szabadságharc alatt ténfergő és értetlenül helyét kereső magyarról igen hamar kiderült számos esetben, hogy fegyverrel védte a pártházat a mocskos fehérterrortól, a kocsmában viszont esténként elmesélte, hogy ő adogatta a lőszert a Corvin közben Pongrátz Gergelynek személyesen… hát így megy ez. Megint kiderült, hogy 10 millió magyar harcolt 10 millió magyar ellen, holott összesen nem voltunk az országban annyian.
Az 1990-es évek hozták el hozzánk azt, amit „rendszerváltás”-nak hívtunk akkor. Szerte Európában megbuktak az elkopott, idejétmúlt, levitézlett szocialista rezsimek. nem volt ez másképp itt sem. A rengeteg munkásőr, akik egyik nap otthon még tettre készen szorongatták a dobtáras géppisztolyt, hogy megvédjék a magyar szocialista vívmányokat az idegen imperialisták által feltüzelt un. alternatív szervezetek ellen, most hirtelen homlokához kapott, és sutba vágta a davajgitárt, és azonnal szert tett egy rózsafüzérre, pár év múlva pedig kiderült, hogy minden család minden felmenője kommunista-ellenes illegális harcos volt, nem volt itt párttitkár, KISZ-titkár bizony senki, csupa-csupa presbiterek és apácák élték kényszerűen szunnyadó életüket a rabság alatt…
Ne legyenek illúzióitok, ilyenek voltak a magyarok. Amikor ti éltek, akkor már biztos vége lesz a sokadik diktatúrának, talán már a béke lesz újból úrrá e földön, és az emberek emlékezetén megint csavart egy különöset a történelem. De ti járjatok emelt fővel, nyugodtan, legyetek arra büszkék, hogy a ti dédapátok soha nem állt sem a proletár- sem a kereszténydiktatúra mellé! Bár, a ti életetekben már mindenki tagadni fogja, de valakiknek a kollaborációs munkájából csak itt rombolt köztünk ez megint egy évtizedig! De bízom benne, hogy visszatalált az ország Európába, nincsenek a kultúra és a szabadság ellen aktív lázítók már semmiféle hatalmon, a népek közösen, békés eszközökkel dolgoznak az emberiség problémáinak megoldásán!
Legyetek jók, és tartsátok tisztán a lelkiismereteteket ti is!
Dédapa