- Vetkőzzön le! Feküdjön ide az ágyra! Nem kell mindent, a többit majd én… - mondta a nő, és nekilátott. Néztem a plafont, elernyedtem és elábrándoztam ködös ifjúságomon…
- Most érzi? – kérdezte a nő.
- Mit?
- Ha nem érzi, akkor jó… semmi… - mondta és tovább dolgozott.
Nem is csúnya nő – jutott eszembe – nem fiatal, de azért még… ez igen!
Közben zümmögött az EKG-gép, néha sippantott egyet-egyet, hogy ne legyen unalmas az uniszóló, én meg pont úgy kipányvázva elektródákkal, ahogy a villamosszékben szokás…
Aztán nézzük együtt az eredményt, látom ám a vidám kis extrasystolékat, meg a dombokat, völgyeket a vonalon. Mint La linea a rajzfilmben…
- Ez itt érdekes – töröm meg a csendet – pont ott, ahol áttevődik a Tawara-szárra…
Döbbent arc, megvilágosodás, rámcsodálkozik, mint pásztorfiú Mária hologramjára a sivatagban:
- Honnan tudja?
- Hát izé, hogy is mondjam… ugyebár egykoron EKG asszisztensként is raboltam az emberek idejét…
És itt az élet meghúzta az éles vonalat. Gyorsan eszmét cserélünk, közben kopog egy türelmetlen beteg, jól leanyázzuk suttogva magunk között, cinkosan vihogunk, itt gombolom a sliccem, ez meg itt bejönne közben, a sok hülye, hiába van kiírva, hogy kopogással ne zavarjanak, a sok analfabéta meg csak-csak! A nő hálás, kivirul, megfiatalodik, én is, emberek vagyunk, ejtünk néhány szót arról, hogy milyen szemét a világ, már tényleg csak nyomokban akad egy-egy ápolónő, asszisztens, orvos, bármi, de az ingerült seggfej betegek tömege még azt is kiüldözné, ha tehetné! Menne ő is, de hát a kora. Mennék én is, de hát a korom. Fogjuk egymás vállát, táncolunk. Olyan csak a japán kórházi pornókban van, hogy belép a beteg és 5 perc múlva leszaggatja a ruhát az ápolónőről… na, itt nem volt ilyen. Csak elparodizáltam egy rögtönzött sorozatban a háziorvosomat, ismeri, egy folyosón dolgoznak, a nő annyira boldogan nevet, és a szája elé teszi a kezét, mint az élet szárnyas asszonyai, akik nem akarják, hogy a gangon is hallja a szomszéd a felrobbanó örömüket.
Elmúlik a varázs, utaznunk kell tovább, ő dolgozik, én meg alkottam neki a munka szürke tengerében egy apró, színes szigetet, hát hajózni kell tovább… Beszállás! Még gyorsan átöleljük egymást, kis apró búcsúpuszik, de már sípol a kalauz, bőg a hajókürt…
Kijöttem a napfényre és megyek tovább.

2017.05.11.