Történt egyszer, még az Óperenciás tengeren is túl, hogy a kis Amarilló Zoárd iskoláját is elérte a kor szele, és az addigi hányattatásnak az vetett véget, hogy a tanintézményt tokkal és vonóval átvette a Karaváni Szomorita Rend. Nem volt ebben igazán semmi meglepő, a vidék Alma Materei sorra estek el, a szomszéd várat, ahová Zoárd kisbarátai is jártak, már régebben a bagolyiták kaparintották meg.
Még örült is a sok kisded, hogy ezentúl majd a helyes úton fognak lépdelni, jó irányzékot kapnak majd az élet tengerére való kiúszáshoz, alapvetően humanitárius üzenetekkel kitömve kis klottgatyájuk farzsebeit.
Merinói Jámbor, a kenetteljes hitszónok szép szavára buzgón jegyzetelték is a gyerekek: „…bezzeg, mikor a mi jóságos és tündöklően fénylő urunkat, Retyezátot megdobták súlyos sziladarabokkal, úgy, hogy betört a feje is, ő kaláccsal dobott vissza, jól eltalálva a szemük között azon kővel dobálókat. De Retyezát rendületlenül szerette a népet továbbra is! Szeretete el nem múló eseményeit számtalan fennmaradt pergamen örökítette meg, egészen addig, míg a gaz történelemhamisító, az irodalomban csak Veresülepű Szedlacsekként ismert bajkeverő el nem égette őket. Retyezátot máglyára vonszolták, de ő akkor is John Lennon „Őrizd a békét!” dalát énekelte… savba mártották a hitetlenek, de ő akkor is azt kiáltotta: „Ó. szeretlek titeket, ó, nép!” Kitépték a szívét, de csak tovább hirdette a béke és a szeretet igéjét… felnégyelték, nyársra húzták, lassú tűzön sütögették a darabkáit, de csak tovább énekelt fennhangon!” – mesélte Merinói Jámbor, a kenetteljes atya.
A kis Amarilló Zoárd átmelegedett lélekkel ballagott hazafelé. Szívét gondolatban felajánlott Retyezátnak, ki érte szenvedte el a megpróbáltatásokat, meg annak a feslett néninek is, aki a sarkon árulta a bájait. A kis dobogó szív a néninek nem kellett, de úgy érezte, Retyezátnál máris meghallgatásra talált.
De ahogy fogyott a távolság az úton, egyszer csak szembe jönnek ám vele a civilizáció sebei, az óriásplakátok. „Azok mind hülyék!” – írja az egyikféle, kiemelvén a gonosz, retardált arcot, fekete keretben, aki az ellenség vélt vezére volt. „Amazok meg seggfejek!” – hirdette a másik plakát a túloldalon, markáns „Jud Süss”-stílusban, felmutatván a szenvedő ártatlanra lecsapó karvalyt, csőréből kiálló szemfogairól csöpögött a vér… „Mindenki más barom, csak mi nem!” – üzente a harmadik plakát, egy rakás mellét verő gorillával az őserdőben. „Balra okádok” – mutatta mutatóujjával az irány egy kifejlett nyugger a következő képen. „Jobbra ürítkezem!” – kiáltotta egy lobogóhajú némber a sarki táblán…
Zoárdka teljesen elszontyolodott… hát ilyen a világ, atyám? – kiáltotta a felhők fölé kétségbeesetten.
Zokogva hazament, bezárkózott a szobájába és patakzó könnyein átnézve bekapcsolta a számítógépét… a neten édesapja éppen azt írta valakinek, hogy „a beledet ontom ki, te vágottfarkú liberálfattyú, takaroggyá kifelé innen a mi hazánkból!” De a legnagyobb megrázkódtatás mégis akkor érte az addig viráglelkű fiút, amikor felfedezte, hogy Merinói Jámbor, a kenetteljes atya Torontál Turul néven éppen eképp dörög: „már a határon kéne sortüzet engedni beléjük, nem hogy még itten cirógatni őket!...”
Ekkor Amarilló Zoárd, a valaha szépreményű gyermek levette szép ruháját, befestette a haját zöldre és addig szaladt, amíg csak a punkokat meg nem lelte az aluljáróban, és el is határozta, hogy örökre velük marad.

2017.05.18.