Néhány ismertősömnek: igen, olvasom, hogy mennyire fáj. Mármint a román-magyar meccs végeredménye. Persze, persze, bosszantó, de azért mégsem kellene ilyen nemzethalál- meg világvége-következtetéseket levonni. Hogy a fiúk nem haltak meg a pályán, hogy nem szántották fel és nem öntözték vérükkel a bukaresti gyepet. Mert miért is tették volna? Ha mélyebben nézzük a dolgot, feltehetően egy marék zsoldos „küzdött” egy másik marék zsoldos ellen. Olyanok, akik mindig más stadionok öltözőiben élnek, mindig más himnuszokat hallgatnak, más zászlókat látnak lobogni, más címereket húznak magukra boldogan és büszkén, és sokféle nyelven buzdítják és gyalázzák őket a lelátóról. De egy olyan világban ez már nem is nemzeti kérdés, ahol fekete olasz rúg gólt német feketének vagy fordítva, és ahol előfordulhat, hogy két testvér két különböző ország nemzeti színeiben lép fel. Hol van akkor a nemzeti öntudat, hazafias érzés, könny és közös történelem? Kiért áldozná fel a sípcsontját a gladiátor? A nemzetért? A becsületért? A frászt. A klubcsapatáért szorong, hogy ott játszhasson, ott ne kelljen kispadra ülnie. Mert szép játék a labdarúgás? Szép, izgalmas, érdekes. Aki szereti, annak remek szórakozás. De nem sorsdöntő nemzeti kérdés. Mióta annyit tudunk róla, hogy sokmilliós szerződéseket kötő játékosok luxuskocsikkal és szupermodellekkel járnak, annak ellenére, hogy kivétel nélkül mindegyik a műsor alatt végig féllitereseket köp, mint egy trágyahordó kocsis, vagy a fél orrlikát befogva látványosan taknyot küld az éterbe (tényleg, a teremsportoknál ez úgy látszik mégsem szükségszerű…), az „igazi rajongó” pedig azért megy ki a lelátóra kórusban oláhcigányozzon, zsidózzon, négerezzen vagy buzizzon, nos, azóta milyen nemzeti érzésekre számíthatunk és kiktől? Könnyezve Himnuszt éneklő csapat és szurkolótábor? Ugyan. Inkább az ellenfél Himnuszát gyalázó taplók. Ez lenne a nemzeti érzés? Többek vagy kevesebbek lettünk tegnap? Akkor lettünk volna nagyobbak az ellenfélnél, ha szomorúan bár, de megtapsoltuk volna a győztest és gratulálunk neki. De ez még (már) messze van…

2013.09.07.