Én2 (visszafordul): - Csak még egy pillanatra…
Én1: - Na mi van, Columbo hadnagyot játszunk?
Én2: - Miért csinálod? Mi ebben a jó?
Én1: - Elalvás előtt, a tiszta lelkiismeret. Plafonra nézni a sötétben és nem köpsz fel, hogy visszahulljon rád, hanem inkább elmosolyodsz.
Én2: - Miért? Nem inkább a családodnak kellene a kevés nyugdíjból félretenni rosszabb időre? Nem inkább gyarapodni akarsz?
Én1: - Ha az lenne a kérdés lényege, hogy mi jobb: két Audi a pajtában, vagy vizet adni valakinek, aki szomjas, akkor az utóbbi!
Én2: - Egy idegen fontosabb, mint a sajátjaid?
Én1: - Nem. De én már túljutottam az evolúcióban azon a fejlettségi fokon, hogy rajta üljek a zsákon és vicsorogva elkergessem a többieket, hogy mennyé, oszt szerezzé magadnak máshol! De nem vagyok egy Szent Ferenc, nem járok darócban, nem osztogatom el az összes javainkat másoknak, csak azt, amit még könnyen nélkülözni tudunk.
Én2: - És miért éri meg befektetni ebbe? Mit ad ez vissza neked?
Én1: - Békét. Harmóniát. Hogy nem élsz hiába, hogy büszke lehetsz magadra, meg másokra is, akik ugyanezt tették. Elszorult a torkom, alig kaptam levegőt a meghatottságtól, amikor a zsámbéki felhajtónál megláttam azt a rengeteg igaz magyar embert, akinek a becsülete és a jósága átvilágított a sötéten. Mint egy sor lélekfáklya, úgy álltak ott a hűvösben és úgy néztek várakozóan a távolba, mintha a rokonaikat várnák. Pedig nem ismertek abból a menetből ott senkit. De egy életre szóló élmény volt és ilyent sehol a világon nem lehet pénzért venni. Mert megfizethetetlen!
Én2: - Nekem nem kell ennyi érzelgősség, nekem jó ez a rozsdás lavór a szívem helyén, kössz! Már megyek is, tényleg!

2015.09.07.