A Föld napja után szabadon… szépen, csendesen gurul tovább a bolygó a térben a lábunk alatt, talán észre sem vette, hogy közben meg is ünnepeltük. Megünnepeltük? Nem tudom, ki veszi ezt komolyan, ki nem. Én valahogy megtanultam tisztelni meg szeretni az elmúlt életemben. Nem nagyon tanították sehol ezt a tiszteletet, nagyrészt magamtól kellett rájönnöm. Talán David Attenborough. Nevelőapám után ő tett hozzá a legtöbbet a világgal kapcsolatos képem kialakulásához. Meg egy csipetnyit talán a pécsi biológia szak is. A szocializmus ellenszél volt ehhez, az elv, hogy mi, munkás-parasztok majd jól leigázzuk a természetet, szétfúrjuk a földet a bányákkal, szabályozzuk a vizeket, szétfaragjuk a hegyet, törünk előre és rombolunk, egy kegyetlen baromság. Persze, ugyanezt tették közben a kapitalisták is, csak más jelszavakkal. A vallások meg mindig kitalálták, hogy az ember valami felsőbbrendű lény, pont olyan, mint Isten, mert az ő képére teremtetett, amúgy az Úrnak is nyilván szakálla van, lábujjai, meg körme, és kétséget kizáróan fehér, hetero férfi. Ebbe szerintem a keresztények, a muszlimok meg a hinduk is egyetértenek, bár Krisna inkább kék volt, nem fehér. Még talán párzószervük is volt rendesen. Amíg Zeusz hattyúként nyargalta Lédát, vagy bikaként Európát, a konkurens másik meg beporzott egy gyanútlan zsidó nőt a tenger keleti partjainál, míg Krisna vígan furulyázott a pásztorlányokkal. Innen ered a férfiak sok évezredes felsőbbrendűségi tudata, hiszen ők a pontos másai a Teremtőnek, a nők meg csak kiszolgáló személyzet vagy szórakoztató kísérő egyed ehhez. Abban általában minden izmus egyetért, hogy a Föld neki lett rendelve, a hegyek, a tengerek, a növények és állatok, meg a nők is mind-mind azért vannak, hogy őt szolgálják. Ő meg, a nagy férfiisten megy, megy a saját megszabott korán át és kiaknázza mindezt a lehetőséget, ami a lába előtt hever. Elveszi a szép Várkonyi Andreát, Kapócs Zsókát vagy Vajda Zitát. Leszakítja az élet virágait. Ez a bigott baromság egészen a közelmúltig szinte megrengethetetlen volt, talán most van itt az újkor, amikor a nők kezdenek magukhoz térni, hogy áá, cimbik, ez talán nem egészen így van, nincs ez kőbe vésve sehol, vagy ha igen, hát menjen át rajta az úthenger. És egyszer csak puff, ledobja magáról az évszázadok óta viselt hülye kendőt, lejön a karzatról, ahová eddig kényszerítették, és feláll a dobogóra, oltárkőre, szószékre ő is, és felmutatja a középső ujját az elképedt kanisteneknek. Kimondja a kandúrhere trónfosztását. És ki tudja, remélem, a nők jobban szeretik a Földet is. Lehet, szívesebben ültetnek virágokat a kertbe, mintsem nagy piálások közepette szétlőjék az erdők, mezők vadjait. Reménykedjünk.

Azt hiszem, hogy az ember csak melléktermék. Nem a romboló, elfajzott seggfej a cél, és nem ő a teremtés koronája. Ha Isten teremtette a világok rengetegét, mert felőlem aztán bátran tehette, akár nő volt, akár férfi, de a legvalószínűbb, hogy gendersemleges lény, hát a világot teremtette mindenestől, nem pedig ezt a kétlábon járó öntelt kis szarházit. Bizony, ez a kártékony lény egy melléktermék, mely úgy tűnik, a teremtett világa ellen fordult. Szeretem Földet, minél többet megmutat magából, annál szebb és annál fájdalmasabb látni a pusztulását. Én már ezen nem tudok segíteni, csak remélem, hogy a gyerekeim, unokáim majd valahogy tudnak. Ha eljut hozzájuk valahogy ez az üzenet.

Addig meg nézzétek meg a „Tanítóm, a polip” című filmet. Komolyan ajánlom, bár eddig még nem nézett meg senki semmit és nem olvasott el semmit, amit ajánlgattam itt. De ezt hátha… és gondolkodjunk együtt tovább. A többi földlakóval együtt.

2021. április 24.