A nejemet ma megállította Barabás Richárd alpolgármester úr és stábja bevásárlás után és meginterjúvolta, hogy mi a véleménye a hazaszeretetről? Mert, hogy március 15-e közeleg…

Te mit válaszoltál volna? És én mit válaszoltam volna?

Azt hiszem, más dolog, ha kapásból kell, leadhatót, elfogadhatót válaszolni, meg az is más, ha gondolkodhatsz rajta. Ha azonnal kell, akkor jöhetnek a közhelyek, hogy itt születtünk, hát ez van, ideköt a sors, amúgy meg szeretjük ám ezt az országot, a problémáival együtt is.

Ha lenne rá pár percem, azt mondanám, hogy ez koronként más és más. Életkoronként, meg politikai koronként is. Az egy véletlen dolog, hogy muszlim gyereknek születsz a sivatag szélén, a család nyolcadik gyerekeként, örökké csak nélkülözöl, és persze, hogy az iszlám győzelméért radikalizálódsz kínodban, vagy megbolondulsz. De lehet roma szegregációban is születni Magyarországon, mezítláb, ablaktalan, vízcsap nélküli házban felnőni, rongyokban, éhesen, hát az meg már milyen „hazaszeretet”? Meg születhetsz ugyanitt kizsákmányolónak is, valamelyik milliárdos mai oligarcha gyerekeként, akkor meg pont tojsz a hazaszeretetre, spanyol szigeteken bulizol, jachttal hasítod az óceánt, karibi lányokkal henteregsz, és nem mezőségi csárdást jársz, nem rovásírást tanulsz, meg nem panaszsirámolsz Trianonért a csíksomlyói nyeregben. Akkor szűkítsük tovább a kört, mi ma és itt a hazaszeretet és pont nekem?

Nem, nem ez a föld tehet arról, hogy kik élnek a hátán, és milyen eszmékkel vetik tele a védtelen fejeket. Ez a föld, az ország nagyon szép. Gyönyörű tájait járom évtizedek óta, megunhatatlan, és még mindig tartogat meglepetéseket is. És normális emberek is élnek közöttünk, akikkel jó találkozni, jó beszélgetni, nem csak homofóbok, antiszemiták, idegengyűlölők. Sok szerethető embert is etet a vidék. Szemetebbnél szemetebb politikai rendszerek adják tovább egymásnak a zászlónkat, éneklik tovább a himnuszunkat, de erről a nemzeti jelképeink nem tehetnek. És bevallom, egyre kevesebb értelme van a jelképeinknek is. Ha az USA-t nézed, hát kihajózott oda egy rakás ír, egy másik rakás olasz, meg még egy sereg angol, spanyol, lengyel, magyar stb. és akkor most ők Amerika. Együtt éneklik a himnuszt, meg is könnyezik nagyon, és a szívükre teszik a kezüket, ha felvonják a csillagos-sávos lobogót. Ami nem ír, nem olasz, nem magyar, hanem amerikai. Azután hazamegy mindenki a stadionból és otthon meggyújtja a gyertyát a menóráján, felvonja a magyar zászlót a kertben, vagy elkántálja La Marseillaise-t vagy négykézláb belekiabálja a szőnyegbe, hogy „Allah akbar!” És ez így teljesen rendben is van, ha nem lennének nacionalista hülyék a világon, egy állandó fesztivál lenne a Földön élni.

Szerettük március 15-ét, jobb, magyarabbnak hitt ünnep volt, mint az április 4. vagy a november 7. Mióta a kokárdára rákenődött a szélsőséges politikai széklet, már nem szeretem annyira. Ma már inkább azt gondolom, hogy a hazaszeretet nem jelentheti azt, hogy több, nagyobb, különb vagyok másoknál. Mert nem. Senki, egyik nép sem több, az enyém sem, akárhol élek. Akárhol fáradt is el éppen a gólya, amelyik hozott, semmiféle jogot nem nyertem ezzel arra, hogy a szomszéd lakásban lakónál vagy a szomszéd országban élőnél különben képzeljem magam. A kor bebizonyította, hogy ezt minden országban csak a szélsőséges, veszélyes hülyék képzelik így. Én meg nem szeretnék az lenni. Tehát a hazaszeretetem inkább Európaszeretetté bővült, de szívesen mondanám, hogy világszeretetté. Gazdagabb dolog Földlakónak lenni, mint egy parányi sziget kukorékoló kiskakasának. És miután közösek a problémáink az összes többi Földlakóval, a járványtól kezdve a világgazdaságon át a klímakatasztrófáig, hát itt lakom, ebben a nagy egészben, felelősségem van ezért, és ez lett a hazaszeretetem is.

2021. március 11.