Valamikor – egy röpke ideig – én csináltam a vakoknak a fehér botokat. Na, persze nem olyan profit, mint a nagyüzemi, hanem olyan kis kézművest. Az ezzel járó tisztességet, meg a módszert elődömtől, Méhes Józsi cimborámtól örököltem, akinek a helyét, feladatát, műhelyét átvettem a Vakodában. Pontosan nem emlékszem már rá, hogy hányat csináltam, de volt, amikor 10-20 is száradt egyszerre az asztalon, meg lógott egy kötélen. Picik az óvodásoknak, hosszúak a nagyoknak. A hozzávalók beszerzése volt a kalandos. Volt a Keleti pályaudvar mellett egy horgászbolt, ott kiegészítőket, alkatrészeket is lehetett kapni, és rendkívül olcsón hozzájutottam valamiért kiselejtezett műanyag botokhoz. Kishibás, lepergett róla a festék, szálkás volt a műanyag, stb. Itt elválogattam egy-két órát, aztán a köteggel visszaiszkoltam a suliba, és szépen megcsiszolgattam őket. Aztán elmentem a Kefe- és seprűgyárba, ahol amúgy hagyományosan vakok is dolgoztak, és szintén potom pénzért kaptam kiselejtezett, törött seprűnyeleket. Ebből lett a botok fogantyúja, nyele. Ezeket a 10-15 centis darabkákat aztán a pillanatnyi hangulatom szerint hullámosra esztergáltam, gondoltam, legyen már mindegyiknek egy kicsit más a fogása, hátha erről ismerik majd fel a tulajok. Vastag rézrúd beszerzése valami fémtelepen, ebből lett a nyélen a kampó. A legizgalmasabb viszont a bot vége volt, amivel érint, érzékel menet közben az ember, na, ez egy híres, klasszikus kávéfőző, a Midipressz - ha jól emlékszem – csavaros, tekerhető kupakja, fogantyúja volt, és ez volt a legnehezebb vadászat. Olyan nincs egy boltban, hogy adjanak csak egy ilyen csavaros kupakot, volt valami márkaszerviz, és ott egy gyanakvó idős hölggyel a legváltozatosabb idegháborút kellett megvívni alkalmanként. Ott volt alkatrész, de nagytételben nem adott semmit. Én meg hol szívhez szóló meséket találtam ki, a vakok már nem hatották meg, hol megkértem ismerősöket, hogy egyet-kettőt szerezzenek be, vegyenek ott, mert engem megismer és kirúg… aztán végül mindig összejött minden, menetvágás, csavargatás, fehérre festés, lakkba mártogatás… és kész is lett! Ki tudja, talán élnek még e hazán emberek, akik ezekkel a botokkal tanultak meg közlekedni!

Ezt az egészet csak azért meséltem el, mert ma van, október 15-én a Fehér Bot Napja, a látássérültek nemzetközi ünnepe.

Mivel szép számmal akadnak vakok az ismerőseim között, ez az üdvözletem ma nekik szól elsősorban! Legyen egy szép napotok!

2020. október 15.