Valahogy olyan a hely, hogy nem is nagyon volt más választásom, nem tudtam messzebb ülni. Bármelyik asztal a szomszédos lett volna, így hát lehuppantam a legvilágosabb ablak elé. Ők meg csak pár méterre beszélgettek. Diszkrét, halk zene szólt, a mélysárga hangulatlámpák csak felerősítették a terem aranybarna tónusát, néha körbetáncolt egy meglendült karácsonyfadíszt egy-egy eltévedt sugár. Mintha bejöttél volna a télből egy jó, meleg szobába. És tényleg… de nekik ez mindegy volt, ők kívül ültek a valóságon. Egy nő meg egy férfi megpróbálta szavakban és szemek csillogásában a lehető legvonzóbbá tenni a pillanatokat. Lehetőségekről, tervekről ejtetek szavakat, mintha apránként feldíszítették volna magukat ezzel. Tűnődve vártam a pincért, aki nem túl soká, de meg is érkezett az ebédemmel. Mire befejeztem, jótékonyan be is sötétedett. Nem messze tőlem azt kérdezték éppen egymástól, hogy akkor hozzád megyünk vagy hozzám? Ne, mert ott hideg van... akkor jó, akkor menjünk hozzám! Most? Induljunk! – mondták lelkesen. A férfi felsegítette a nőre kabátot, úgy, ahogy már régen láttam. A nő kivette a csokrát az asztalra tett vázából, simogatva elrendezte a virágokat, majd féltőn egy nagyobb nejlonba tette, igen óvatosan. Ahogy már nagyon régen láttam. Az örök úr, a 65-70 közötti veterán macsó, az élet igaz császára cinkosan átintett a pultba az ott ülő pincérnek, hogy
- Holnap majd jövök és lemosogatom az egészet! – a pincér meg csak mindentértően intett, hogy persze, persze, menjen csak!
És a feszülő ruhába öltözött, molett hölgy a finom gavallér karján elsétált valahová a budaörsi estébe…

2020. január 06.