Látjuk a videón, hogy az iráni egyetemisták nem akarják taposni az utcán az amerikai meg az izraeli zászlót, azt a kormány akarja tapostatni, a beborult agyú vallási vezetők, a fiatal srácok meg nem. Szépen kikerülik inkább. Ugyanis épeszű ember nem uszul. A világ háborúinak jelentős részében seggfej kis pojácák kiabálnak öklöt rázva egy várablakból és szegény, nincstelen zsellérekből, jobbágyokból, rabszolgákból lett katonák meg feláldozzák magukat. A tanult embereket sikerült mindig a legkevésbé rávenni erre a baromságra. Talán a műveltség az agresszió egyik antagonistája, de azért lehet ellenpéldát is találni erre bőven. Zászlót tapostatni, zászlót égettetni csak primitív emberekkel lehet, de az uszítás egyik leghatékonyabb módja. A zsírhülye román magyar zászlót éget, cserébe a zsírhülye magyar román zászlót, izraeli zászlót, a másik meg indiait, pakisztánit, amerikait… egy szimbolikus tárgyon verik el a tehetetlen dühüket. Ehhez valóban egy analfabéta focidrukker banda kell, vagy valami másik őserdei horda. Azt gondolnád, hogy azért az egyetemisták, azok meg nem. Meg ahogy a nálunk élő összes menekült, ideszármazott is inkább röhögcsél egymással, jóízűen együtt falatozik, barátkozik. Mert talán a hülye uszítás elől menekült ő is.
Nehéz mérkőzés, ha a műveltség, a humánum áll az egyik sarokban, a másik sarokban meg valami kormánypropaganda. Azért nehéz meccs ez, mert a humánusabb a szelídebb mindig. A verseny abból áll, hogy a gyűlöletérdekelt kormány mekkora százalékát tudja elhülyíteni a népének? A kommunisták, akik azért inkább szocialisták voltak, folyamatosan uszítottak a belső kulákok és arisztokraták, meg a külső gaz kapitalisták ellen. A mostaniak széles palettáját tárják elénk az uszításnak. Van erre külön minisztériumunk, de valami álságos okból nem uszítás minisztériumnak hívják. Egy rakás szervezet dolgozik azon, hogy másnap milyen hírben milyen célcsoport ellen hangoljon és kiket. Nem csak Nógrádi, Spöttle, Bakondi él ebből, de még egy sereg névtelen hírgyártó is. Ha az uszítás sikeres, akkor attól – jól érzékelhetően – nem határolódik el a kormány, hanem a kezét dörzsöli örömében. Ha horogkereszteket vagy Dávid-csillagokat rajzolnak plakátokra, akkor csend van odafent és kuncogó öröm. Ha megvernek valahol egy fejkendős asszonyt, vagy megölnek egy eltévedt izraeli turistát a Tisza-parton, hát csendes öröm megint. Ha Őcsényben vagy Hévízen beérik a gyűlölet magja, akkor még helyeslés is jár mellé. Sikeresen uszították az erdélyi barátainkat az anyaországiak ellen, az anyaországiakat az erdélyiek ellen, és mindenki veszített ezzel, csak a kormány nyert és örült. Az egyházak kivetik maguk közül a toleránsabb, békésebb hangokat, az emberi megnyilvánulásokat, mert ez ellentmondana a folyamatnak. Csak a mások ellen hangolók érvényesülnek náluk is. A toleranciát támogató egyetemeket, iskolákat, akadémiát bedarálja az agresszív kor. Különös dolog, hogy látszólag békében élünk, és közben a legaljasabb indulatok fojtogatnak mindenkit a képmutató, jóságos arcot vágó kormány árnyékában.
77 éve történt meg velünk a doni katasztrófa. Éppen ezen a napon. Több mint 100 000 magyar esett el vagy fagyott meg egy seggfej jóvoltából. Azt hinnéd, egy normális világban az történne, hogy egy épelméjű ország ilyenkor letolja a gatyáját és még a sírját is teletrottyantja annak a mocsoknak, aki ezt művelte velünk. Őt nem lincselték meg, mint Mussolinit, nem égett hamuvá, mint Hitler, hanem valami portugál teraszon teázgatott tovább. Nem, nem, nem ítéltük el, mi inkább szobrot emelünk neki, és féltérdre állva köszönjük, hogy az országot kivéreztette.
Hát, nem az én nevemben, fiúk, az biztos! És arra is kíváncsi lennék, hogy hány hülyével lehetne ezt ma újra megcsináltatni. Ki szeretne a falu főterén emlékoszlopokba faragva posztumusz hősködni? Na, az csak masírozzon, meg szuronyt szegezzen tovább. Nélkülem, persze.

2020. január 12.