- De hogy te milyen jól főzöl Fannikám! Ez sokkal jobb, mint máskor! Te sokkal jobban főzöl, mint a férjed!
Majd tovább, hogy
- Hát, hogy ez milyen finom! Máskor is ilyent kérünk! – folytatta a környékbeli városlakó, amolyan idősebb hölgy, aki a férjeurával jött le vacsorázni.
Fanni mosolyogva veszi a bókokat, odajön a hölgy asztalához, egyre bizalmasabban beszélgetnek. Előbb vagy utóbb, persze szóba kerülnek az ünnepek, a töltött káposzta, meg a nyilvánvaló velejáró, hogy kinél mi ezzel kapcsolatban a specialitás. Fanni csak mosolyog meg bólogat, helyesel, nem nyilvánít véleményt. A lelkendező hölgy befejezi a fogást, aztán cinkosan azt mondja Fanninak, hogy
- Gyere, menjünk ki, szívjunk el egy cigit, hagyjuk itt az embert egy kicsit! – és fel is öltöznek, kilépnek a bolt elé egy spangli erejéig. Ahogy ez a barátnőknél szokás. Később visszajönnek, és ekkor hangzanak el a jó mondatok igazán.
- Te, figyelj, Fannikám, aztán legyen most már az, hogy eljöttök hozzánk az egész családdal! Aztán akkor én főzök nektek! Megmutatom ám! Egyszer meg majd mi is elmegyünk hozzátok…
Ebben az egészben az égvilágon nincs semmi különös, két asszony közeledése valahol Újbudán, az esti órákban. Mondjunk az egészhez hozzá még annyit, ahogy az áradozó hölgy tipikusan magyar, Fanni pedig tipikusan kínai asszony. (Hogy mitől hívják Fanninak, az rejtély, na, de a kedvenc vietnami kajáldámban is Lizának hívják azt az ázsiai tüneményt…) Én meg éppen estebédemet költöttem el a kis kínai étteremben.
Közben valahol az égbolton megint begyógyult egy fekete folt az intolerancia palástján, és kigyulladt az elfogadás újabb csillaga.

2020. január 05.