Magamtól nem tudok írni, persze, önmagától senki sem tud. Csak ha eljön a Múzsája és bekapcsol rajta valami láthatatlant. Így van ez, mióta irodalom létezik a világban. Most is itt ül, leteszi a lantját maga mellé a szőnyegre, rákönyököl a karfára és a homályba néz. Tógában van, és ahogy keresztbe teszi a lábát, mindig lecsúszik a combjáról a redőkbe gyűrt vászon. Tudja, hogy nézem, de szerintem szándékosan csinálja. Életteli, hófehér combok, halvány szeplőpöttyökkel hímezve… és beszélgetünk. 
- És megérted őket? Mármint akkor, amikor írsz róluk…
- Nem tudom, remélem… nehéz így beleélni magam. Néha csak ámulok, hogy mik kergetőzhetnek a gondolataikban.
- De te valami tanárféle voltál, nem?
- Hát, amolyan, igen…
- Akkor azért van némi empátiád, igaz? Ócska egy tanár lehettél, ha nem tudod beleélni magadat a náladnál szerényebb képességűek helyzetébe…
- Persze, megpróbáltam, de nem biztos, hogy sikerült.
- Akkor most merülj el azokban, akikről szólsz! – és ezzel zúgni, kavarogni kezdett a világ.
*** 
Valahogy tisztulni kezdett, de mintha örök köd lenne az agyamon. Próbáltam valamit hadakozni vele, de csak felkavartam és visszaülepedett. Valami zene szólt, valahol valakik tapsoltak… nem, valaki ment ütemesen… lépések. Kopogás. Bot kopog. Folyosón mennek valakik, látom, öregnénik emelik és teszik előre a járókeretet. Fehérköpenyes csettintget az ujjával, és csap valami taktust. Nénik mondják, hogy – Gyurcsány rossz, Orbán jó! – és közben lépnek. Hová mennek? Nem tudom. A fehérköpenyes valami gyógytornász. Mennek a társalgóba. Ott TV van, meg Híradó. Tűzharc. Migránsok támadják a határt. Hős magyarok huszáregyenruhában elesnek. Papok kongatnak vészharangokat, közben fekete emberek esznek feketeruhás papokat. A bácsik a társalgóban rázzák a mankójukat és fenyegetik a Sátánt. Valami Patrióta Európa Mozgalom nevű ökörség rám néz, füttyent, aztán eldob egy labdát… ennek nem tudok ellenállni, csóválok, mint állat, és boldogan csaholok, hogy – Soros! Soros! – és vágtatok a labdáért. Bekapom és boldogan hozom vissza. A sarokban valakit vernek. – Libsi! Libsi! – kiabálják mindenhonnan. Nem értem. Zavaros ez az egész… de valahogy boldog állapot, olyan lebegésféle. „No Brain, No Problem!” – ez van ráírva a nyakörvemre. Akkor jó. Lehet, hogy ez a nevem…
*** 
Valaki ráz. De nagyon!
- Iván bácsi! Ébresztő! – valami testes nővérke, vagy ki… - Fejezze már be! Mit képzel, más hülye nincs itt magán kívül? – nekünk másra is figyelni kell ám! Sári, gyere már, hozz egy tiszta lepedőt, az öreg már megint összeszart mindent… nem, nem kenegetjük sehová! Tessék szépen abbahagyni! Még jó, hogy lemosható a fal… Úristen, mennyit kéne ezért kapnunk, hogy rendesen meg legyünk fizetve? 
*** 
- Borzalmas volt! – mondom a Múzsámnak – undorító, még borzongok most is… - és megráztam magam, mert leizzadtam ebbe az őrületbe.
- A kutyák a nyelvükön keresztül izzadnak, nem a szőrüket rázzák – mondta oktatólag a Múzsám.
- De én ezt nem írhatom meg! Ezen mindenki megsértődne… 
- Dehogy sértődik meg! Csak nem képzeled, hogy az, akinek ez szól, idáig elolvassa? Vagy megérti? – mondta, majd hosszan megcsókolt és kirepült az ablakon, ahogy szokott.

2019.01.30.