Megint itt kószál a TV-ben, meg a neten a flúgos lúgos orvos. És még mindig nincs vége, tart még az ügy, ki tudja, hány évig… amúgy 9 év lóg a levegőben. De nem ő az egyetlen. Van nekünk néha bevadult kamaszunk, aki elvágja a lány nyakát, van, aki rágyújtja a házat a családra, van, aki gyerekeivel együtt ugrik ki az ablakon, vagy mérgezi meg magát… a hivatal úgy hívja, hogy „szerelemféltés”. A líra zöldszemű szörnynek. Mások jogos féltésnek, hirtelen felindulásnak, bosszúnak, bárminek. De nyugodtan hívhatjuk uralomvágyból fakadó elemi hülyeségnek, valami ősállati atavizmusnak is.
Ja, nem, ez nem „migráns terroristák” importja, ez a mi ezeréves dicső kultúránk szerves része.
De miért is? Hol lehetne elkezdeni valamit, hogy megelőzzük a sok értelmetlen halált, életre szóló sérülést? Ki a felelős ezért? A jog, az egyház, az iskola, vagy a szülő? A jog enyhítő körülményként fogadja el néha, mint érthető hirtelen felindulást. Az egyház azt sulykolja a nyomorultba, hogy valami bűnt izélt át, mert Isten előtt vallott kötést szentségtelenített meg, a barbárabb egyházak ezt valami fertelmes bűnként definiálják, az eszét vesztett hívő meg Isten igazságtevőjének képzeli magát. A szülő, az iskola nem fordít erre elég figyelmet, nincs bent a tananyagban. Az bent van, hogy Djangevan Morjagasvili zeneszerzőnek és zsonglőrnek ki volt az anyja, de ez nincs. Így hát az a bizonyos zöldszemű kis szarházi ott könyököl a sok kis nebulóban és alig várja, hogy egyszer előbukkanjon, és hirtelen felindulássá váljon. Savval vagy lúggal leönt, üvegszilánkkal megvakít, vagy csak egyszerűen kétszáz késszúrással leszúr. Mert valaki azt mondta, hogy szasz haver, vége! Nincs tovább! És akkor jobb híján megöljük, hogy pont kerüljön a végére a mondatnak.
De ki ülteti ezt a hülyeséget belénk? És ki az, aki időben nem szól, hogy vigyázzunk erre? Ma már a nők sem vagyontárgyak, talán már felszabadultunk, talán már azt mondhatnánk, hogy egyenrangú felek döntése a hogyan tovább… Miért nincs meg az a reflex, ami talán megkülönböztetne bennünket a többi ösztönlénytől, hogy minden ilyen esetben önmagába keresse először a hibát mindenki? De miért ilyen hiánycikk ez? Mindenki úgy engedi el otthonról a fiát és lányát, hogy gyermekem, aztán, ha nem maradtok együtt, vizsgáld meg magad, hol rontottad el!? Vagy úgy fogadja vissza haza, hogy én már előre megmondtam, hogy az egy rohadék szarember, hogy a holló vájja ki a szemét!! De talán meg sem kérdezné senki, hogy ugyan, a saját gyereke meg mit követett el? Vagy mit nem tett meg?
Ha olyan hülyék vagyunk, hogy nem készítjük fel előre a gyereket arra, hogy a kisállata, nagypapája, stb. el fog pusztulni vagy meghal, akkor sokként fogja érni. Sebesülni fog belül, és talán hazugnak is érez majd minket. Jogosan. Talán ugyanígy elő lehetne készíteni az élő elválás folyamatát is. Ki tudja, talán még jóban is maradhatnánk azután is… Szerintem itt is van olyan ember, nem is egy, aki tudja azt, hogy milyen az, hogy előtte meg utána, mégis örül nekem ma is, ha találkozunk! Ahogy én is neki, természetesen.
De nem ez lenne a normális? Ki szerint nem,