Talán vannak az időnek csomópontjai, amolyan szakrális helyek, ahol minden odafut, elnyelődik, vár, lapít, aztán, ha keresed, akkor megtalálod.
Rajtam kívül nem sok embert érint meg ez a különleges hely ma már. Én vagyok az egyetlen élő, akinek a családja mindkét ágához mélyen kötődik. Történt ugyanis…
Van egy ház Szombathelyen, ránézésre teljesen jelentéktelen épület, ma már nem szebb, nem nagyobb, mint a többi, szürkén eltűnik az utcaképben. A háború előtt és alatt felmenőim éltek itt az apai ágon hosszabb-rövidebb ideig, Karolin nagyanyám nézett ki azon az ablakon, ha Jenő nagyapámat várta haza. Sajnos, én már nem ismerhettem őket.
Születésem után édesapám az anyai nagyszüleimnek adta el egy teljesen jelképes összegért, azzal a családon belüli megegyezéssel, hogy az az én majdani örökségem, nem lehet másé az a ház, csak az enyém. A történelem viharai során anyai nagyszüleim a feketevágás bűnébe estek, könyörtelenül el is vitték őket a börtönbe, a házat pedig elkobozta a szocialista haza. Később nagyszüleim, a megpróbáltatások és a kiszabadulásuk után még visszaköltözhetek, de már semmi közük nem volt valójában a házhoz. Így nekem sem. Azaz, jogilag, anyagilag már nem. De gyerekkorom meséi ott lapulnak ma is, azokban a szobákban, azon a folyosón, azon az udvaron… Azután nagyanyámékat is kilakoltatta onnan az idők szele, és én több, mint ötven évig nem jártam abban a házban…
Egészen az utolsó vasárnapig!
Fiaimmal, akiknek megmutogattam egy kirándulás erejéig gyerekkorom jelentősebb állomásait, nincs mit veszíteni alapon becsengettünk ide. Hosszas motoszkálás után kinyílt az ajtó és egy meglepően szívélyes hölgy beengedett bennünket, sőt, még azt is felajánlotta, hogy végigjárhatjuk a lakást… és itt, szóval itt, megállt az idő. Bizony, valaki más lakott itt azóta, az apróbb személyes tárgyak már idegenek voltak, de a konyha, a fürdőszoba, a hálók, a falak festése, a minták pontosan ugyanazok voltak, mint fél évszázada! Időtlen mértékben lelakott a ház, a folyosó üvegablakai már alig átláthatóan szürkék, de a sparhelt, amin a nagyanyám teát vagy felejthetetlen dödölléket csinált nekem pillanatok alatt, az ott volt, ugyanúgy, ugyanolyan kormosan ma is!
Kiérve az udvarra, ugyanazon a kertbe nyíló kapun, ugyanaz a ház oldala, a padlásajtó, és a kapuszín felett a kisszoba… talán akad még valaki, aki emlékszik rá, Nináról írtam a télen itt a Facebook-on, gyerekkorom mesebeli orosz tüneményére… (Ha bárkit is érdekelne, itt van az írás: http://kozeletem.blog.hu/2017/02/08/emlekszel_dolly_bellre) A képen azt a szobát látod, ahol Nina élt. Az a kisfiú csinálta a képet, aki tátott szájjal kuporgott a lábai előtt, amikor csak tehette…
A pincében, ódon, dohos boltívek alatt görnyedten mászkálva egyszer csak egy bevésett név kerül a szemed elé… alatta egy dátum: 1920…. na, és ott tényleg megállt az idő. Ninához már fel sem mentem. Mert mi lenne velem, ha ötven éve még mindig ott várna rám?

2017.11.17.