Mwokamba Khalalel békében élt ősei földjén évezredek óta. Lelke újjászületett minden nemzedékben, tudását, tapasztalatát atyáról fiúra örökítette és harmóniában éltek az övéi a természettel, ameddig csak az emlékezet múltat pásztázó sugarai elértek. Nem vettek el többet, mint amire szükségük volt, nem ért távolabbra a karjuk, mint másoké, őket is szerették a fák, a bokrok és az állatok, talán az Isten is, ki e Paradicsomot alkotta vala…
Történt aztán egyszer, hogy sosem látott emberek érkeztek a környékre, és sosem hallott tudást ajándékoztak Mwokamba népének. Az egyik legfontosabb, hogy ezentúl nadrágban kell járni, a másik, meg az, hogy tömény hülyeség volt, amit eddig hittek a világról, és ezért nagyon, de nagyon szégyelljék magukat!
- Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a Földet! – dörgé nekik a puskás ember, aki a másik kezében egy kereszt alakú micsodát is tartott.
És Mwokamba népe – már aki életben maradt közülük a tanítás után - rémült szemmel szaporodni kezdett, hogy megfeleljen a lőfegyverek hirdető szavának.
50 évvel később Mwokamba utódai – már aki nem halt éhen és nem is fulladt meg közülük – ott álltak az igehirdető atyák küszöbén, az ódon katedrálisok árnyékában…
- Azt tettük, amit kívántatok tőlünk! – nyögték a szentatyák nyelvén érezhetően mwokamba kiejtéssel – eressz be lepihenni oltárod elé! – könyörögtek a „Kérj és megadatik” fényes aranyfelirata alatt.
- Elmentek ám ti a jó édes qwanyátokba! – felelte magyarul Kenettelj atya, és döngve az orrukra csapta a templom nehéz vasajtaját.

2017.09.04.