Disznóölés van – gondolom. Hát majdnem, pontosabban inkább malacot vágnak – képzelem tovább. Na persze, hiszen tél van, mikor, ha nem ilyenkor?! Majd: - De ez a hármas metró Klinikák megállója, wazze! Ja, tényleg… akkor nem tudom.
Már félúton vagyok lefelé, mint Orfeusz az alvilágba, amikor világosodik az elmém: de ez egy nő! Ellenőrt vernek? Talán. De miért ott lent? Akkor utast.. De ez egy magányos hang, nincs társa, talán közeli hozzátartozója halt meg hirtelen… in flagranti kapta a férjét a metrón… spontán elvetélt… Közben leérek.
Egy lány sikoltozik a peronon. Kissé előredől, mint a síelők a lejtőn, hogy lendületet adjon a több G-s mobilhálózatba beüvöltött bánatnak.
- De ki***sztak megint, érted? A qwanyjukat, ahányszor csak bemegyek, újra meg újra megbukok, kivágnak, és mindig ugyanaz van!! – rendkívül feldúlt, a külvilág meg is szűnt neki. De miért áll ott? Mit akar? Csak nem a metró elé???
Aztán mintha mindent elvágtak volna. Odalép egy ember, egy másik lány, talán nem is ismerték egymást, némán átöleli. Bénult csend, talán a metrók is megálltak valahol az alagutakban, csak a két bélelt vattakabát műanyag zizegése hallatszik, ahogy csukott szemmel ölelgetik, simogatják egymást. Eltelt a perc, a megmentő elment. A lófarkas lány, most más mosolyogva, velem együtt felszáll a következő kocsira.
Kelt: 2017, január, vizsgaidőszak