Tudod, Emir Kusturicának az a remek filmje 1981-ből! Nem láttad?? Te jó ég! Akkor feltétlenül nézd meg!
Van benne valami regényesen szép rész a kamaszságról. Meg amikor elhoznak hozzád egy nagyobb széplányt, hogy te rejtegesd a padláson, és te még kisfiúként talán egy meztelen nőt sem láttál addig még soha. Na, szóval, nagyon jó film. A kor, a furcsán kevert nép és a szintén furcsán kevert hagyományok viszonya az államhoz, a politikához, a felnőttkor kapujának élményegyvelege.
Ritkán veszem elő a kincstárból, belül van az egyik meseporos trezorban, de nekem is volt egy Dolly Bellem. Csak nem egészen olyan. Őt úgy hívták, hogy Nina.
Nina nem tudott magyarul, orosz volt és szintén a padláson lakott, mint Dolly Bell. A titkos gyerekkori álmok rendszerint padlásokon laknak, manók, tündérek, boszorkányok, ezt mindenki tudja, aki volt valaha gyerek. Kivéve a nagyon hátrányos helyzetűeket, akiknek nem adatott meg a padlás vagy pince csodája, nekik csak egy sivár kommunális szemétledobó marad a központi traktusban, a lift mellett, esetleg hajléktalanokkal vagy ájult drogosokkal. Ezért lesz minden felnőtt más és más.
Nagyanyámék padlásán találtam rá. A kapuszín felett volt egy aprócska szoba, én meg talán 5-6 év körüli felfedező voltam, hát hogyne jutottam volna el éppen oda? Testvérem nem volt, magam barangoltam be a környező házak zegzugait.
Mit látsz, ha hátrafordulsz és visszanézel 60 évnyi messze? Talán azt, amit látni szeretnél, a kiszínezett képet, amit nem tudsz mivel összehasonlítani, csak az önön értékével.
Ez az életkép talán 1956 körül festődött, így aztán különösen nem tudom hová tenni Nina megjelenését. Talán bujkált valami vagy valaki elől. Nem tudom, meddig élt ott, de sohasem láttam, azt hiszem, lejönni onnan vagy felmenni a padlásra. Mindig ott volt. Egy borzalmasan szétkopott fotelben ült, szemben az apró ablakkal, szőke volt, mint a júliusi napfény, fekete ruhában volt mindig, mint az amerikai sztárok a fényképeken, és harisnya volt a lábán, mint Dolly Bellnek. Azt hiszem, valami vallásosan megbabonázva ültem előtte és bámultam a szépségét. Mert ilyent nem láttam még addig soha.
Mindig beszélt hozzám. Nem tudom mit, de nagyon kedvesen. Mindig csak mosolyogni láttam. És cigarettázni. A báj, a dohányfüst meg Nina kölnije keveredett össze a múló idővel. A Nap reflektora sütött át a szobán a fejem felett, porszemek kavarogtak-táncoltak benne és néha leszálltak Ninára is, a harisnyás combjára, a fekete ruhára… vagy a fehér kombinéra, amit máskor hordott, vagy a lavórra, amiben mosakodott.
Nina nem volt megszálló, nem volt felszabadító, nem volt a forradalmat leverő pufajkás, géppisztolyos katona. Létezése a felnőttkort sugározta, hogy majd egyszer talán én is felnövök hozzá. Ma már nem is tudom megkérdezni senkitől, hogy ki volt, honnan jött és hová ment. Nekem itt maradt örökre, viszem magammal.
Te voltál valakinek a Ninája vagy Dolly Bellje? Vagy neked volt Ninád? Mert ez is egy lehetséges út a halhatatlansághoz.

2016.12.30.