Beszélgetünk. Ma már senki sem beszélget a szájával, az ujjunkkal beszélgetünk, itt, a neten. Azt mondja a lány, hogy ójajj, a mai férfiak, de hát, meg nem is veszik egészen nőszámba, nem látják benne a finom kecsest, a törékenyt... Mondom én, hogy hát izé, igen, de hogy is venne törékeny nőszámba, ha minden második beírásodban valami sz*r, f*sz, p*csa van, és a stílusod sokszor egy részeg faluvégi ganészippantó szakmunkás nemes szókincsére utal vagy alá is megy… Azt mondja ő, hogy jajmá, hát mindig ezzel jössz, változnak ám az idők, nem olyan, mint régen, ma az a korszerű, mindenki káromkodik, egy poszt négyszer annyi lájkot kap, ha van benne 5 b*meg, szólásszabadság, őszinteség, nyíltság… meg az irodalomban is, meg a filmekben is…
Elgondolkodom. Szoktam. A 70-es években egy félzárt nevelőotthonban dolgoztam vagy évtizedig. Ezerszámra hozták be a csavargó, bűnöző ilyen-olyan korú gyerekeket a rendőrök. Én akkor azt hittem (bocsánat!), hogy neveletlen büdös kis tahók, sárban nem szocializálódott romacsávók, műveletlen, esélytelen szerencsétlenek voltak… ááá, dehogy! Most, hogy felvilágosultam, átminősítem őket. Valamennyien igen haladó, előremutató, jövőbelátó, irodalmilag széles körben művelt, korukat messze meghaladó látnokok voltak, akár tetkóikat, akár a szókincsüket tekintve…

2016.02.06.