Kis, csendes, polgári étterem Budán. Ide járok általában szürke hétköznapokon. Mások is. Szomszéd asztalnál nő és férfi beszélget. A hölgy az a típus, aki 50 éves kora óta inkább férfifrizurát visel, a ruházatának összeállítási is inkább a „valaha lehet, hogy én is nő voltam” fantázianevű kollekció. Eszünk. Iszunk. A falon valami zenecsatorna diszkréten háttérzenél.
Aztán egyszer csak valaki ököllel az asztalra csap. Poharak, edények megemelkednek a nagy, súlyos bútoron, nem borul ki semmi, csak az italok lengenek, mintha a fejüket csóválnák. A nő az.
  - Csak büdös kurvák engedik, hogy hátulról tegyék be nekik! – ordít éles hangon.
Férfi az asztalra dől, tenyerét is ráteszi, halkan próbálkozik csitítani. Nő:
  - Nem! Nem engedem, hogy megint mentővel vitess el!
Aztán egy másodperc múlva visszazökken a kisiklott idő a kerékvágásba. Senki nem fordul semerre, közömbös arcot vág, csak a kanalak koccannak halkan a tejfölös krumplilevessel teli tányérokban, meg a kések nyiszitelnek mustáros sültet, mint távoli réten a rovarzene. Meg a diszkrét háttérzajok…

2016.05.10.