A piacon is dél van, Budapesten. Leülepszik a megfáradt nyomorúság, egy asztalhoz hív bennünket ácsokkal, kuruzslókkal, takácsokkal, szövőnőkkel… bekéredzkedem én is a jászolhoz. Körbeköszönünk, szokás ez itt. Zsivaj van, kicsit későn ébredek rá, hogy a szemben ülő hozzám beszél. Illedelmes érdeklődést vonok a vonásaimra. Talán valami okosabbnak néz, bennem talált partnert.
  - Nem sokáig fog már ilyen jókat enni! Hajjaj, elintéznek ezek minket, nem marad nekünk semmi… (csóválok, bólogatok, eszem)
  - Tudja, kinek van csak jó világ? Azoknak ott fent a melegházban! (nem esik le semmi, piacon vagyunk, a melegházban terem a zöldség, na és?)
  - Érti mi? Ááá, persze, maga érti, látom én! Tudja, miért, persze… buzik azok mind!
Félig megrágottan értetlenkedem: - Bocsánat, kik a buzik? Hol az a melegház?
Na, erre kapom ám, hát hogy a Parlament! Miért, mit gondoltam? Buzik azok mind! Aztán maguknak teszik csak el a pénzt! És mondja és mondja… mert, hogy ő buszsofőr, és látja ám az embereken, hogy ez így van! Mert a munkája közben is figyel.
Ajjj, nagy halom székletben vagyok! Mert, hogy értem én, hogy mi baja, meg együtt is éreznék vele, de hogy jönnek ide az ártatlan melegek? Miért éppen azok? Sablonos megoldást választok: megpróbálok adekvát hangeffektusokat hallatni:
  - Hát hejj… hajajj… meg még! Hát hiszen! Nahát! Azta! hijje… hahajj! - meg ilyeneket. Kis idő után az úr rájön, hogy nyilván hülyével van dolga, elszomorodik, köszön és továbbáll.

2015.02.20.