Amikor 20 éves voltam és a horizonton megmutatkozott a párás Jövő, azt mondtam az ismerőseimnek, hogy hát a határ az 40 év… én bizony nem akarok és nem is élek tovább, a 40 évesek már csak keserves és felesleges öregek… Persze, amikor 40 éves lettem, akkor ezt a dolgot már egészen másképp értékeltem, mert azt hiszem, 20 éves korom táján (és szerintem ilyen neked is volt), eljött hozzám Isten és feltette a szokásos kérdését: - Mit szeretnél inkább kis halandó, tengersok vagyont és sivár lelket vagy tisztes és küzdelmes létet, de képességet a szépnek meglátására és az Élet szeretetére? És én persze, (ahogy mindenki más is) választottam. Ma már akár háromszor 20 év után is, belegondolva ebbe, újra ugyanígy döntenék. Akkor, amikor ez történt, Isten – és persze nem az egyházak és felekezetek szakállas, lepedős öreg bácsikája, hanem a valódi, független Isten – kézen fogott és megmutatta az Utat. Körbevitt a csodán, megadta, hogy csengő aranyak nélkül bejárjam a fél világot, láthassam és érezhessem tájak és népek sokféleségének igaz varázslatát, bámuljam táncaikat, meghallgassam dalaikat, egyek ételeikből, és hozzáadta azt a különleges adományt is, hogy a látás, hallás és ízlelés után boldogan térjek mindig haza, a szülőföldemre. Paloták és versenyautók helyett cserébe az erdőt és a nádast kínálta, a csalogány dalát, ahogy éjszaka mérhetetlen templommá változtatja hangjával a világot és a vizek végtelen, ringató jóindulatát, amelyek folyékony selyembe burkoltak a szertartások által. Szemet adott a rovarok szépségéhez, fület a nyári rét zsongásához, orrot a friss széna illatához… és fokozta tovább a fokozhatatlant, barátságok és szerelmek füzéreit fonta rám szakadatlan, embereket vezetett elém bábok helyett, akik a tűz pattogásánál sokszor ültek körém, hogy megoszthassuk egymással a kincseket. Hogy hogyan hulltunk térdre a világ nagy múzeumaiban a megalkotott és meglelt érték sugaraitól, hogy törpültünk el az ámulattól a várak tövében, hogyan oldódtunk fel a zene és a tiszta hang zuhatagában…
Mit mondhatnék még egy születésnapon, amikor megint eljöttetek és megint elhoztátok mindezt? Köszönöm. Azt hiszem, egy napra én lehetek általatok a kiválasztott. Ilyen jó nekem ma itt.

2014.03.26.

Amikor 20 éves voltam és a horizonton megmutatkozott a párás Jövő, azt mondtam az ismerőseimnek, hogy hát a határ az 40 év… én bizony nem akarok és nem is élek tovább, a 40 évesek már csak keserves és felesleges öregek… Persze, amikor 40 éves lettem, akkor ezt a dolgot már egészen másképp értékeltem, mert azt hiszem, 20 éves korom táján (és szerintem ilyen neked is volt), eljött hozzám Isten és feltette a szokásos kérdését: - Mit szeretnél inkább kis halandó, tengersok vagyont és sivár lelket vagy tisztes és küzdelmes létet, de képességet a szépnek meglátására és az Élet szeretetére? És én persze, (ahogy mindenki más is) választottam. Ma már akár háromszor 20 év után is, belegondolva ebbe, újra ugyanígy döntenék. Akkor, amikor ez történt, Isten – és persze nem az egyházak és felekezetek szakállas, lepedős öreg bácsikája, hanem a valódi, független Isten – kézen fogott és megmutatta az Utat. Körbevitt a csodán, megadta, hogy csengő aranyak nélkül bejárjam a fél világot, láthassam és érezhessem tájak és népek sokféleségének igaz varázslatát, bámuljam táncaikat, meghallgassam dalaikat, egyek ételeikből, és hozzáadta azt a különleges adományt is, hogy a látás, hallás és ízlelés után boldogan térjek mindig haza, a szülőföldemre. Paloták és versenyautók helyett cserébe az erdőt és a nádast kínálta, a csalogány dalát, ahogy éjszaka mérhetetlen templommá változtatja hangjával a világot és a vizek végtelen, ringató jóindulatát, amelyek folyékony selyembe burkoltak a szertartások által. Szemet adott a rovarok szépségéhez, fület a nyári rét zsongásához, orrot a friss széna illatához… és fokozta tovább a fokozhatatlant, barátságok és szerelmek füzéreit fonta rám szakadatlan, embereket vezetett elém bábok helyett, akik a tűz pattogásánál sokszor ültek körém, hogy megoszthassuk egymással a kincseket. Hogy hogyan hulltunk térdre a világ nagy múzeumaiban a megalkotott és meglelt érték sugaraitól, hogy törpültünk el az ámulattól a várak tövében, hogyan oldódtunk fel a zene és a tiszta hang zuhatagában…
Mit mondhatnék még egy születésnapon, amikor megint eljöttetek és megint elhoztátok mindezt? Köszönöm. Azt hiszem, egy napra én lehetek általatok a kiválasztott. Ilyen jó nekem ma itt.

2014.03.07.

Néhány ismertősömnek: igen, olvasom, hogy mennyire fáj. Mármint a román-magyar meccs végeredménye. Persze, persze, bosszantó, de azért mégsem kellene ilyen nemzethalál- meg világvége-következtetéseket levonni. Hogy a fiúk nem haltak meg a pályán, hogy nem szántották fel és nem öntözték vérükkel a bukaresti gyepet. Mert miért is tették volna? Ha mélyebben nézzük a dolgot, feltehetően egy marék zsoldos „küzdött” egy másik marék zsoldos ellen. Olyanok, akik mindig más stadionok öltözőiben élnek, mindig más himnuszokat hallgatnak, más zászlókat látnak lobogni, más címereket húznak magukra boldogan és büszkén, és sokféle nyelven buzdítják és gyalázzák őket a lelátóról. De egy olyan világban ez már nem is nemzeti kérdés, ahol fekete olasz rúg gólt német feketének vagy fordítva, és ahol előfordulhat, hogy két testvér két különböző ország nemzeti színeiben lép fel. Hol van akkor a nemzeti öntudat, hazafias érzés, könny és közös történelem? Kiért áldozná fel a sípcsontját a gladiátor? A nemzetért? A becsületért? A frászt. A klubcsapatáért szorong, hogy ott játszhasson, ott ne kelljen kispadra ülnie. Mert szép játék a labdarúgás? Szép, izgalmas, érdekes. Aki szereti, annak remek szórakozás. De nem sorsdöntő nemzeti kérdés. Mióta annyit tudunk róla, hogy sokmilliós szerződéseket kötő játékosok luxuskocsikkal és szupermodellekkel járnak, annak ellenére, hogy kivétel nélkül mindegyik a műsor alatt végig féllitereseket köp, mint egy trágyahordó kocsis, vagy a fél orrlikát befogva látványosan taknyot küld az éterbe (tényleg, a teremsportoknál ez úgy látszik mégsem szükségszerű…), az „igazi rajongó” pedig azért megy ki a lelátóra kórusban oláhcigányozzon, zsidózzon, négerezzen vagy buzizzon, nos, azóta milyen nemzeti érzésekre számíthatunk és kiktől? Könnyezve Himnuszt éneklő csapat és szurkolótábor? Ugyan. Inkább az ellenfél Himnuszát gyalázó taplók. Ez lenne a nemzeti érzés? Többek vagy kevesebbek lettünk tegnap? Akkor lettünk volna nagyobbak az ellenfélnél, ha szomorúan bár, de megtapsoltuk volna a győztest és gratulálunk neki. De ez még (már) messze van…

2013.09.07.

Veletek is nyilván volt ez így sokszor: pl. bemegyek a Bankom Bankba. Semmi rendkívüli esemény, pénzt ki- vagy befizetni szeretnék, hát rászántam egy negyedórát. Dolgom van. Sorszám, ügylet megvan, mennék. Hölgy kedvesen: - Most látom, hogy önnek Loser Under Frog Ass típusú kártyája van. Felhívnám szíves figyelmét, hogy bankunk most aktuális akciónk keretében térítésmentesen kicseréli Önnek egy korszerűbb World Money Storm Anti-inkasszó kártyára, mellyel számtalan kedvezményes és különleges szolgáltatást vehet igénybe.
Gyanakodva nézek, nem vagyok mai csirke, olyan” jaj, ne!” meg udvarias „nocsak!” arckifejezéssel, pontosabban a kettő közötti átmenet… Hölgy szagot fog,ráállt a vadra, mondja tovább: - …és ezzel bármikor térítésmentesen vehet fel pénzt akár síita vagy szunnita országokban is, de például kedvezményes a körülmetélés a turisták által gyakran látogatott Holt-tengeri klinikákon, új kuponcsomagunk révén pedig féláron bérelhet autót Tuvalu szigetén, 78% százalékos megtakarítással… és semmi, de semmi hátránnyal nem jár, a kártya ugyanazt tudja, mint eddig, csak hát a számtalan kedvezmény. Például díszsírhely klubtagjaink részére, ha netán a Karib tengeren veszne el, de persze nem kívánnánk ezt senkinek.
Arcomról foszlik a remény, a menekülés ösvényei sorra zárulnak, igen, hát de jó is ez, nem lehetek ilyen felelőtlen a mai világban a családommal szemben, hogy nem teszem meg ezt a lépést, mely kis lépés ugyan egy ember számára, de dinamikusan korszakot válthat egy család életében. Ilyen mulasztásokért nem vésik fel a fejfára, hogy a „legjobb férj, legjobb apa” stb. – Rendben! – kapitulálok egy ötliteres sóhajjal, és felhúzom a fehér zászlót.
 - Ó, biztos voltam benne, hogy helyesen dönt, hiszen, nem minden ügyfelünknek ajánlanánk fel, csak aki... (Hát igen, mekkora VIP vagyok én! Sőt! Celeb!) Akkor már csak pár papírt kell kitöltenünk, és máris készen vagyunk. Kis türelmet, nézem az adatait. Nézi. A Bankom Bankban az adatnézés kb. olyan, mintha folytatásos indiai mesejáték lenne, annyi ideig tart… - meg is volnánk! Kis türelmét, elmegyek nyomtatni, máris hozom! Elmegy. Nézem a biztonsági őrt, amint néhány kört tesz meg, kedélyesen virgonckodik a fiatalabb lányoknál, olyan műkedvelő sheriff stílusban. Hívószámok csipognak, órák villognak… majd jön az én nőm is! Nyomtatott, tényleg. Írjuk alá itt és itt. Nem, azon a lapon kétszer, itt ügyfél, ott megbízó, amott kedvezményezett, emitt szignátor… rendben. Írok, mint a szél. Nem tudom mit, de hát nyilván a jövő kulcsát. Kis dossziéra való ratifikáció jön össze.   – Köszönöm, akkor most elviszem aláíratni és máris készen vagyunk. Addig itt van három prospektus az új akciókról, ajánlom figyelmébe… a távoli aláíró nyilván ebédel, nem látom, de reménykedek. Percek peregnek, idő folyik, mint egy Dali-festményen és így tovább.
Végül boldogan, elégedetten kilépek a Bankból, elnézem az utcán a tájékozatlanul tántorgó szürke tömeget, akik még nincsenek ennek a titkos tudásnak a birtokában, melybe ma be lettem avatva, és jó óra késéssel folytatom a napot.
Ti is így szoktátok?

2013.02.27.

Szikrázó hideg van, egy újabb nehéz év vége, didergős, rosszkedvű kor, a bizonytalanság, reménytelenség szele hordja a port a széles utakon. Magamban így hát azt mormolom, amit Faludy György írt magyarra Villon szavaiból: „Mert korbáccsal vert engem az élet, s nem voltam Isten választott fia…” Aztán átmegyek a lámpa engedélyénél a túloldalra, s nézem a hajlott, nyomorult asszonyt, aki a 4-es villamos sínjei közül kaparássza ki a hosszabbnak tűnő csikkeket. Ronggyá kopott zsákot húz maga után, a lyukon át el-elmaradozik pár szelet száraz kenyér. Tudom, hogy kincs, szólok neki, s mutatom a bajt. Rám néz, natív állatarca mögül a hajdani ember némán válaszol: - De igenis van még lejjebb! Majd visszalép, összeszedi, immár nem először a mások maradékát. Én meg összehúzódom, és már nem szavalok tovább. Megyek haza a melegbe.

2012.12.10.

Delelő. Nyócker, egy McDonald’s nevű nyilvános illemhely. Az előterében étkezni is lehet. Én is ezt teszem. Szűk asztalok közti rések, felmászom a padra. Sűrűn vagyunk. A szomszéd asztalok ugyanis szokás szerint spontán irodák alapulnak. Vagy direktmarket-kiképzők. Eszem és kénytelen-kelletlen hallgatózom.
Keselyűjelmezes öltönyös a jövőt csillogtatja éppen. Szemébe kiülnek a pálmafák, déltengerek, örömlányok, mesebeli élet. Ezt kecsegteti éppen. Növendékhiéna hajol, mohó szemmel les, tanul. Majd vázolja a helyzetet: hány rokona, ismerőse van, mekkora a vadászpagony. Irigyen nézi a Mestert, talán már két év múlva ő ül öltönyben itt egy klotyó előterében és sugározza a sikert! És mondja a leckét: - Felhívom, megkérdezem, hogy nem zavarom-e, alkalmas-e az időpont. Először érdeklődöm, hogy van, mint van, mi van a családdal, gyerekkel, aztán megkérdezem, hogy ráér-e egy másfél órás kellemes beszélgetésre. Majd megkérdezem, hogy hány ismerőst tudna esetleg…

2012.09.26.