Mi, finnugor népek (és velünk együtt a szamojédek, a jakutok, az ujgurok, a mongolok, a csuvasok, a gagauzok, a vogulok, a vogézek, a manysik, a cseremiszek, a burjátok, az oszétok, a hantik, az osztjákok, a komik, a buckalakók, a gunganok stb.) ilyenkor, karácsony harmadnapján rituális szaunát és fürdőt veszünk több ezer év óta, valószínűleg keresztelő szent Pokocsa tiszteletére, hogy ezzel is megvédjük ősi hagyományainkat és kultúránkat a gaz történelemhamisító liberálbolsik, Habsburgok, kommunisták, szabadkőművesek, piaristák, burzsoák, Jagellók, premontreiek, szaléziek, sziúk, vegetáriánusok, paleók, delavárok, paraszolvejgek, parakovácsok, rétorománok, stb. stb. ármánykodása ellen.
Magam is eképp cselekedtem, egész délután rituálkodtam a Rudas fürdőben.

2016.12.27.

Karácsonykor, ha akarod, éjfél után eljönnek. Amikor már mindenki alszik, csak az ablakokban táncolnak a színes, apró pislogások, elhelyezkedhetsz a fotelben a nyitott ajtóval szemben és vársz. És ha jó voltál idén is, akkor meglátogatnak megint. Puha léptekkel, szépen sorban, alig reccsen a padló, alig sóhajt a szőnyeg… Lassú lábbal körbejárnak. Megállnak és rám néznek mind.
- Mi vagyunk az emlékeid! – suttogják. Megzizzen a fenyőfán a tűlevél, megmozdul a gyertya, ahogy a hang szellője szétáramlik a szobában.
- Tudom. Vártalak benneteket!
- Hozzád mindig eljövünk! – mondják szinte hang nélkül az élő és a halott szentek, mint egy távoli ének az időben.
- Köszönöm lányok! Hiszen már tudjátok az utat.
- Belőlünk vagy, nem hagyunk magadra. Mi meg belőled vagyunk.
Hallgatunk. A tekintetünkből árad a múlt. Mintha szelíd meleg kúszna a hajszálaim közé.
- Mert te kiválasztott vagy – mondja a kékruhás lány, aki a vörös köveken ült a Balaton partján.
- Mert te itt vársz minket a nyitott ajtóddal – mondja a színes vászonruhás, akinek pántként van a haja a homlokára fonva.
- Mert te alázatos örömmel fogadtad az élet ajándékait – mondta a fekete hajú, akit a metró hozott a föld alól.
- De csak az én életemnek lennének ajándékai? – kérdeztem a lépcsőn táncoló fehérblúzostól.
- Nyilván másnak is van, vagy lehetne – mondta elgondolkodva a selyembőrű szemüveges szőke jelenés – csak mások nem így bánnak velük. A múltjukon nem tudnak másképp átvergődni, csak ha megtagadják, megtapossák azt. Utálattá változtatják a szerelmet. Vérrel és könnyel válnak. A lábnyomaikban megvetett és megtagadott pocsolyák maradnak. Nekik ebből áll és ilyen az életük.
- De te minden évvel gazdagodtál – mosolyog a fák alól a szép arcú és integet.
- Hát ezért jöttünk megint – és a keresztény, zsidó, hitetlen vagy ki tudja még milyen lányok sorra odalépnek, és megérintik a homlokomat. Száz bársony ujj rajzol rá titkos jelet. Puhán megkerülik az asztalt, mint egy-egy lebegés, aztán visszaállnak az előbbi helyükre. Még egyszer idenéz az idő, a nedves szemekben pici sárga fények imbolyognak. Aztán intésre emeljük a kezünket, és ahogy jöttek, szinte hangtalanul elsétálnak az éjszakába.

2016.12.25.

Valahol egy európai ország fővárosának egyik pályaudvara előtt ül egy ember a műmárványon és kétségbe van esve. Ezer kilométert megtett gyalog és azt sem tudja, hová megy, mi lesz vele. Családját valamelyik nagy és távoli ország repülői, tankjai ölték meg egyetlen nagy dörgő villanásban. A vándor neve „A”.
Odalép hozzá „B” és azt mondja:
- El sem tudom képzelni, min mentél keresztül, barátom. Sokat nem tudok tenni az érdekedben, de itt van egy kis zsemle, sajt meg banán, meg itt egy flakon víz, legalább ezt fogadd el.
Odalép hozzá „C” és azt mondja:
- Hogy rohattá vóna meg ott ahun vagy, oszt ki hít má ide, he? Mennyé haza, ahunnan gyütté! Semmi keresnivalód itt! Hogy fulladnának meg az ilyenek a tengeren…
Ha esetleg „A” később terrorista lett, szerinted ki miatt lehetett inkább azzá, „B” miatt vagy „C” miatt?

2016.12.20.

Még mindig az a helyzet, hogy nem értünk egyet. Előjöttek megint falba vájt üregeikből a gondolkodásmentes hangszórók és a berlini merényletet is az emberségesekre kenik. Hogy ők engedték be a gonoszt Európába. A liberális mingránssimogatók. Pedig nem. A gyűlöletes reakciókat a gyűlölet váltja ki, nem az emberség.
Most jöttek volna arabok Európába, az elmúlt két évben? Dehogy most jöttek. Amikor a nyolcvanas évek közepén Bécsben laktunk egy olcsó belvárosi hotelben, már ott és akkor tele volt arabokkal az egész szálló. Úgy ültek kisebb-nagyobb kupacokban a folyosó beszögeléseiben, mint a filmeken, burnuszokban, turbánban, és semmi problémánk nem volt ezzel, csak érdekes volt. Kérdeztem is, hogy miért arab az összes újságárus náluk? Vállvonogatva csak annyit mondtak a helyiek, hogy hát olyan munkákat végeznek el, amit az osztrákok nem szívesen csinálnának. Mint ahogy most is, ha magyar nők ezrei cserélik, mossák, mosogatják az ágyneműt meg a tányérokat kint. Most ők az aktuális arabok.
Budapesten is volt egy tekintélyesebb arab kolónia, leginkább a Keleti Pályaudvarnál árulták a dollárt a köztudat szerint, de máshol is tevékenykedtek. Emlékszem, amikor valami bandaháború volt egyszer Kaposváron cigányok és arabok között, évtizedekkel ezelőtt. meg is döbbentem, hogy ezek ennyien vannak itt?
Másrészt meg a terroristának teljesen mindegy, hogy beengedik-e egy országba vagy sem. A terrorista bemegy. Vagy ott képződik a kilátástalan, dologtalan lézengőkből. Mindegy, hogy hogyan, amikor lezárjuk a határt, nem a terroristák előtt zárjuk le, hanem a nyomorult menekült előtt, aki éhezik és fázik és rászorulna az emberi segítségre. A terrorista meg egy elfogadhatatlan gonosz barom. Vagy egy hős. Kinek mikor.
Mert kiteszem a szívem az asztalra és megesküszöm rá, hogy van olyan ismerősöm, és most nevek nélkül és általánosságban, aki írásban tapsikált itt, amikor egy terrorista nő odalépett egy gyanútlan katonához a zavarosabb mediterrán tájakon és hirtelen megszurkálta… esküszöm, emlékszem rá. Ugyanezek az emberek most rákenik a terrorizmust azokra, akik humánusabban bántak másokkal, mint ők. Tedd mérlegre ezt is!
Tedd ki magad elé a híreket, hogy a délszláv háborúban használtad-e a terroristák barátja kifejezést, amikor ezerszámra öltek tőlünk pár tucat kilométerre fegyveres bűnözők muszlimokat. Aztán elföldelték őket valami munkagépekkel, mint a kommunális hulladékot. Vonultak ezért utcára emberek itt? Éltették kórusban vagy átkozták a gyilkosokat?
Aki vallási alapon öl, aki vallási alapon halálra éhezteti a gyerekét, aki vallási alapon nem temet el valakit, aki vallási alapon nem ad össze párokat, aki vallási alapon kirekeszt, nem enged be valahová, nem ad enni, hülyének néz, hitetlennek vagy ellenségnek, vagy a sátán küldöttének, aki bőrszínre nézve különbözteti meg a rászorultságot, akinek az a fő problémája, az élete eszménye, hogy az ő istene nagyobb, hatalmasabb, igazabb, mint a szomszéd lakásban, utcában, városban, országban stb. lakóé, na, az a felelős. És mindegy, hogy melyik isten nevében teszi ezt, az ő kezében is ott van a bomba, ami bármikor megölhet másokat.

2016.12.20.

Sohasem gondoltam a Közép-Európa keleti felét valami nagy kommunista birodalomnak, inkább amolyan elfoglalt, félig-meddig gyarmatosított területnek, ahol azért jófejek laknak mindenfelé, de nem lehetnek igazán jófejek. De azért szerettük egymást, ennek a legkézzelfoghatóbb jele volt a csehszlovák, lengyel, NDK-s csajokhoz fűződő igazi internacionalista viszonyunk, amit igyekeztünk ápolni minden nyáron a Balaton partján, több-kevesebb, de talán inkább több sikerrel. Szerettük egymást, még ha meg is támadtuk 68-ban az északi szomszédot. Az nem mi voltunk, hanem a Birodalom és annak kényszere.
25 éve meg átengedtük a német barátokat a határon a rokonaikhoz. Sohasem gondolta volna senki, hogy Berlin egyik kerülte és másik kerülte között Hegyeshalmon át vezet majd a legrövidebb út. Közben meg vállvetve Gdansk, Prága, Budapest, sorra leráztuk a vörös igát. Látszólag. Megint szerettük egymást, ölelkeztünk a határokon, és együtt fordultunk sarkon a másik égtáj felé.
Azután átnevezés volt: un. visegrádi országok. Aki nem emlékszik, annak: kifosztott csórók együtt indulunk üres zsebbel nyugatra kéregetni, hivatkozván siralmasan hátrányos helyzetünkre, de azért igen nagy önérzetünk is volt ám és ebben fenemód támogatjuk is egymást. Közben meg már nem szerettük egymást, öklöket rázott a határon szlovák a cseh ellen, magyar a szlovák ellen, meg aki erre járt, az mindig valamiért…
A kivívott demokrácia nem vezetett el a mennyországba, kicsit hánykolódtunk vele, de nem lettünk megváltva általa. A keleti gonosz meg egy darabig malmozott, reszelgette a körmét, fütyörészett és úgy csinált, mintha ez az egész nem is érdekelné. Aztán egyszer csak kiderült, hogy dehogynem, a diktatúra az van, csak hibernálták egy időre… a sötét emelkedik, növekszik és az árnyéka már idevetül megint, erre a sokat szenvedett kis visegrádi ütközőzónára. Egyre több az ügynök, a kiberbefurakodó, a létünket, jövőnket alakító szándék. Ma már tudjuk, a keleti nyitás nevű díszlet a visszasompolygás egy fedőszerve. Odakunyerálunk gázért, olajért, atomért, kölcsönért, mindenért. Ők meg ilyen-olyan módon besegítenek itt nekünk a sötétséget növelni. Bekovácsbéláznak, bepaksolnak, beszivárognak megint. Nincs már tovarisi konyec, welcome van. És élnek újra a diktatúrák, ugyanazt teszik, ugyanazt hirdetik, mint a keleti árnyék, idegengyűlöletet, melegek elutasítását, abortusz ellenességet és a sajtó és egyáltalán a szabadság korlátozását… Közben meg újra szidjuk a „pusztuló” Nyugatot, a rohadt liberalizmust, Európa és a demokrácia végét trombitáljuk szakadatlan. Mintha elmozdulna a térkép. Mintha a visegrádiak újra egy tektonikus lemezen keletre tolódnának, sodródnak tehetetlenül…
Én meg általánosítottam, és csúnyán le is szidtam a lengyel cimborákat ebben a káoszban. Amikor idejöttek, hogy belobogózzák nekünk az ünnepeinket a vérszívó zsarnokunk útját. Általánosítottam.
Bocsássatok meg, lengyelek! Visszaszívom!! Most, hogy újra és újra feltámadtok és tüntettek a demokráciáért, hogy megütköztök a hatalommal a sajtószabadság védelmében, hogy újból és újból kiálltok a nők döntési jogáért… Szóval, nem, nem vagytok egyformák! És élnek még a szabadságvágyók köztetek is! Köztünk is! Veletek vagyok! És szurkolok megint!

2016.12.17.

A fiú a lépcső legfelső fokán állt, kis terpeszben és annál nagyobb kétségbeesésben. A tanár éppen dobálta ki a cuccát, a táskáját, a kabátját az elektromos beléptető forgótárcsáján kívülre. Óvatosan érdeklődtem a portástól, hogy mi történhetett, de azzal az óvatossággal, hogy nyilván semmi közöm hozzá, az intézmény belügye, én meg nem ebbe jöttem beleütni az orromat. Aztán kiderült, hogy két portás is van, az egyik - fényes nappal sötét napszemüveg, izmos karba fonás és harcias terpesz -, éppen beszól az elektromos üzendéjébe valakiknek, hogy jöjjenek, siessenek, dolog van, még ketten, aztán csak keményen… a srác a lépcsőn meg közben erősen tört és foghíjas magyarsággal meg annyit magyarázott a barna bőrű arcából, hogy ő csak beszélni akart valakivel, tényleg, csak beszélni szeretne… Ja, nem, ez nem Rejtő Jenő, nem kikötői kocsma, egy budapesti középiskola, ma délelőtt. Később fent, az igazgatóságon is érdeklődtem az eset felől, fogalmazzunk úgy, hogy nem kommentálták érdemben az ügyet.
Ez az iskola állítólag menekülteket is befogad. Talán így. Most, hogy így esteledik, az jutott eszembe, hogy az a srác ott a lépcsőn milyen elképesztően egyedül volt! Alatta, fölötte álltak emberek, mellette senki. Fogalmam sincs, milyen nemzetiségű volt, talán valami arab. Talán sokezer kilométerrel arrébb látta meg először a világot, és nem így képzelte el az életet. Ilyen adatott neki.
Tavaly olvastam Kálmán Olga Álomország című könyvét a menekülthullámról. Ebben az esetben mindegy, hogy valaki kedveli-e az író személyét vagy sem, a könyv tényleg jó. Sok szemszögből mutat be valamit, és nem csak egyoldalra pártos. Sokkal több mindent megértettem ebből, ami addig csak főleg érzelemként volt meg bennem meg a szolidaritás szintjén. Amikor a szolidaritásom személyes volt és szemtől szemben élt és állt a menekültekkel, akkor kezdődött a problémám, ami azóta is megvan. A nép, amelyiknek bejegyzett tagja vagyok viharos gyorsasággal fordult el ezektől az emberektől. Pedig nem tettek semmi rosszat. De tényleg. Ott ültek nyomorultul, szerencsétlenül a füvön, a földön, a betonon, és még néha mosolyogtak is. Sokezer kilométer kilátástalanság után. Nem nagyon emlékszem rossz arcokra. olyanokra meg különösen nem, akiktől félnem kellett volna. Csak fáradtak voltak, éhesek, és kiszolgáltatottak. Persze, persze, voltak terrorcselekmények szerte a világban, előfordultak borzalmas és megbocsáthatatlan bűntettek Európában, de nem azok voltak, akik ott rajzoltak a betonon. Amikor ott játszottunk velük, főleg a gyerekeikkel, akik még ártatlanabbak voltak, sokszor arra gondoltam és beszéltünk is róla, hogy majd vége lesz a háborúnak és majd hazamennek egyszer.
Vége a háborúnak? Mikor? Hogy? Aleppó. Van még valaki, aki ezt a szót nem ismeri? Megtanultuk egy életre. Most már mindig romokat, vérző, síró, halott gyerekeket jelent majd mindenkinek, aki valaha is érdeklődött a hírek után. És én még mindig nem tudom, hogy a porig rombolt városban ki ki ellen, és kinek van igaza… de mindegy, hogy a kisgyereket kormánycsapatok, felkelők, Iszlám Állam, kurdok, oroszok, jazidik vagy amerikaiak lövik le, a kisgyereknek és szüleinek menekülnie kell, hogy tovább élhessen.
A hazánk hivatalosan megtagadta, hogy ezeken az embereken kollektíven segítsünk. Kampányolt, uszított ellenük bőszen, jobbkeze és ideológiai támasza is ezt tette, márpedig ha a törzsfőnök és a varázsló együtt mondja, hogy nem, akkor a beosztott ősember erre még duplán rá is kontráz. Bűnt bűnre halmoztunk akkor, amikor a sárban állva éheztettünk, a hivatal előtt hetekig várakoztattunk, gazemberségből rossz vonatra szállítattunk (Ausztria helyett Bicskére, emlékszel?), majd a bicskei tábort télen bezárattuk, meg sorra a többit is, ahol élni még talán lehetett volna, és sátrakba hajtottuk őket a zimankóba. Nem véletlenül, tudatosan. Majd cinikusan azt mondtuk, hogy hát rondák ám ezek, mert átszökdösnek az osztrákokhoz…
Azért talán... akadtak még emberek ebben a szégyenben is. Az egyik embert, aki az maradt ebben a horrorban úgy hívják, hogy Németh Zoltán és Körmenden plébános. Tulajdonképpen belépett ezzel abba a Pantheonba, amire majd azt írja egyszer az utókor, hogy „Hősök, akik megmentették az ország becsületét”.

2016.12.16.

Amikor születünk, akkor sorba kell állni a különféle pultoknál a javakért, hogy kinek mi jusson osztályrészül. Értelem, erő, akarat, bátorság, érzelem, meg ilyenek vannak kiírva… na, állunk ott a sok kis frissen gólyahozottal, aztán páran szemfüleskedünk, hogy melyik sor halad jobban meg melyikbe milyen arcok álltak be… vannak vonzó ajánlatok, de azt ugye nem lehet, hogy mindenből mindent, meg, hogy beállsz mindenhová, mert a sok utánadjövő kianyáz a sorból. Hát így lett az, hogy párszor kilökdöstek a racionalisták közük, az idealistákat meg végigálltam, meg kaptam is hozzá némi bónuszt. Ma már nem bánom. Találkozom sokszor olyanokkal, akiknek a madárdal, a tavasz meg tóparti alkony egy vödör nyál, nekik biztos a derivált per négyzetgyök 6 x a harmadikon az öröm, hát legyen nekik az. Néha még csodálom is őket. Hogy hogy fog az agyuk. Az enyém meg csupa színes káosz, kaleidoszkóp, mese, meg álom… hát ez meg az enyém.
Most néztem meg a Csillagok háborúja sokadikat. Nekem ez egy utazás, nem a lehetséges meg nem lehetséges keresése, ha ráülök a varázsszőnyegre, akkor hiszek! Mit nekem ilyenkor a kritika vágya, előjön a belül letakart őszinte gyerek, a tágra kerekült szemű, a tátott szájú, a meseszomjas lény, és aztán gyerünk a végtelenbe és tovább! És jó a jónak szurkolni a rossz ellen, az önfeláldozót szeretni az áldozat pillanatában, vele élni és vele halni, újra meg újra… na, ezért álltam sorba annál pultnál éppen egykoron. És akkor most storno!! Depressziv évértékelés kidob! Mert igenis győzhet a maroknyi lázadó, ha akarjuk, ha önfeláldozunk, ha nem kíméljük magunkat, ha egy szál csúzlival megyünk a tankok ellen, ha akár fegyvertelenül is odalépünk az elnyomó útjába!
Menjünk tovább! Csak gyere te is, meg te is! Le kell győznünk az országot beárnyékoló Halálcsillagot!

2016.12.15.

- Vallj! – fordult felém az olvasólámpa, mint az ötvenes évek detektíves filmjeiben.
- De mit? – takartam volna el hunyorogva a szemem, amibe pofátlanul belevilágított.
- Hogyhogy mit? Év vége van! Vallás!
- Vége van a vallásnak?
- Na, csak ne szellemeskedjünk, ráadásul ne ilyen bénán! Az évnek van vége és vallani kell! Adót, múltat, hitet, reményt, mindent! Itt a visszatekintés, elszámoltatás ideje!
- Hát izé, mit? Nyugger vagyok, instállom, magyarán öregségi koldus. Azoknak nem kell már vallani, vallatták őket már eleget.
- Akkor adj számot magadról! Mit tettél jót vagy rosszat? Kinek voltál hasznára vagy kárára ez évben? Felhívom figyelmedet, hogy szabályzatunk 473/b pontja értelmében a beszélgetést rögzítjük!
- Hát én nem vagyok egyetlen olyan gyülekezvény tagja sem, ahol be kell menni valami lefüggönyözött telefonfülkébe, aztán térden állva sutyorogni valami kéjsóvár fülébe, hogy hányszor néztem pornót, meg bűnbocsásson egyet nekem…
- Nem másnak, ember! A lelkiismeretednek kell elszámolni! Én vagyok a lelkiismereted!
- Te vagy a tücsök? Hasadt egy személyiséged lehet, te csak egy lámpa vagy!
- Mi az, hogy csak? Lámpa, kamera, mikrofon és hangszóró is egyben! A telepített megfigyelőeszköz vagyok az életedben! Itt ülsz napszámra és írod a hülyeségeidet a Facebook-on. Én meg nézlek. És nem felejtek!
- De ha szemtelenül bele akarsz dumálni mindenbe, akkor egyszerűen kikapcsollak wazze, nincs áram, aztán nézhetsz!
- Nem fog menni. Az áramot kikapcsolhatod, a lelkiismeretedet nem!
- Na jó! - sóhaj - megadom magam. Kérdezz!
- Nem kérdezek, te beszélsz, számolj be! Én már kérdeztem!
- Hát… eltelt egy év. Álmokat kergettem. De tulajdonképpen egész életemben ezt csináltam. Kutattam a világot, megpróbáltam megfigyelni a jót és a rosszat. Mármint azt, amit én hiszek jónak vagy rossznak. Hatvan éve változik körülöttem minden. Próbálok valami eredményre jutni, megkísérlem levonni a következtetéseket. Ha eszembe jut valami, akkor néha megírom. Ez eszébe juttathat valakinek valamit, aki vagy úgy gondolkodik ahogy én, vagy éppen ellenkezőleg, de esetleg pont erről jut neki is eszébe valami és továbbgondolja. Ha ez egy pozitív vagy negatív gondolat, akkor jó, mert segít önmagában is tisztába tenni valamit. Ha érdektelen, akkor nem jó, mert feleslegesen elszáll és eltűnik az adatfelhőben. Néha azt hiszem, hogy fontos, amit csinálok, néha meg azt, hogy szálegyedül vagyok a próbálkozásaimmal. A világ nem lett jobb az elmúlt évben. Ha romlott, akkor ahhoz lehet, hogy nekem is közöm van. Ettől akár el is keseredhetnék, de nem teszem. Van egy képességem, amit jutalmul kaptam korai fejlődésem során. Valahogy mindig meglelem a szépet, amit boldoggá tesz. Mindegy, hogy kicsi vagy nagy dolog. Nem megyek el mellette. Megállok és lefényképezem vagy belerohanok. Vagy behunyom a szemem és megiszom. És akkor eltűnik a rossz, a szürke, meg a sötét, mert van mibe kapaszkodni! Olyan emlékeim vannak, amik a lehető leggazdagabbá tettek életem során. És semmilyen eszközzel nem elvehető.
- Valahogy így képzeltem. – mondta a lámpa elgondolkodva, majd visszafordult a szokásos helyére.

2016.12.13.

És akkor most megy itt napok óta ez az izé, hogy ki a felelős? A pedagógus, aki nem, vagy rosszul tanít, a gyerek, aki nem, vagy rosszul tanul, vagy kormányzat, amelyik rossz iskolarendszert működtet, vagy a kor, amelyikben már közönséges luxus a gondolkodás.
(- Éssel nem kezdünk mondatot! – szól ki valaki ronda hangon a fejemből, a fülem mögül…)
Mert mi is az, mit nem ért, akinek értenie kellene? Hát a szöveg mögöttes tartalmát, a sorok között olvasást, a valamire való utalásokat, a felszíni vonalak mögött a kép üzentét, a következtetések levonását, a szimbólumokat, a jelenségekből a világot. Na, ez így elég megfoghatatlan. De mi is kellene ehhez? Azaz: mi nincs?
Nem születünk mindent értő embernek. Ahhoz, hogy valami egy másik csengettyűt is megrázzon az agyunkban, pontosan nem azt, ami szó szerint le van írva, számtalan korábbi emlék, tapasztalat szükséges. Főleg irodalom. Főleg költészet. A könyv olvasása közben kialakuló fantázia. De mindezt megelőzi egy mesélő nagymama vagy nagypapa, aki a szavak alvás előtti elsuttogását burjánzóan virágzó fantáziacsokrokba köti, árad a lelkéből a szó, a szín, a varázslat, ami megelőzi az álmot és megágyaz neki. És amikor már telis-tele lesz a pici, fejlődő szívünk királylányokkal, sárkányokkal, lovagokkal meg akár űrhajókkal vagy robotokkal is, amiket még talán soha nem is láttunk, csak elképzeltük őket, akkor már képesek leszünk később könyveket is filmként olvasni, látni a leírt világot, vele sírni, vele nevetni, és vele élni. És persze kell ehhez később egy tanár egy megfelelő pillanatban, egy „Holt költők társasága”, egy saját élményeit, belső tüzét, és mesetengerét átadni képes ember, aki tömeghipnotizál az órán, legendákat fest a plafonra, szaval és táncol hozzá, kiabál, énekel és mutogat, hogy mindenki átérezze, tudja, hogy mit érez és mit tud. És otthon kell, hogy a szülő vagy rokon felnyúljon a feje fölé a polcra és levegyen egy könyvet, felüsse a legszebb oldalát és kézen fogva bevezessen a titkok világába és türelmesen idegenvezessen addig, amíg magunk még nem tudunk tájékozódni. És kell, hogy az iskola ne fogja le senki kezét a könyvek levételében, ne legyen gondolatrendőrség semmilyen formában, szabadjon hinni bármiben és bárkiben, csak a rosszban nem. Szabad pedagógusok mosolyogjanak, akiknek nincsenek semmilyen formában béklyóik és szellemi elöljáróik, csak hivatali szinten. És akkor majd csillogó szemmel ugrunk megint fejest a könyvtárba, könnyes szemmel jövünk majd ki a moziból, vagy éppen tátott szájjal, győzedelmesen és boldogan, és alig várjuk, hogy megoszthassuk a barátainkkal a világ kincseit.

2016.12.10.

Köztudomásúlag szláv, germán, magyar, stb. származású vagyok. (Ahogy nyilván te is.) A Várhelyi nevet néhány generációval ezelőtt magyarosíttattuk Vachutáról. Jól van ez így. Tót vagyok alapvetően, meg szudétanémet, meg akár román, görög, török vagy bármi. Meg persze magyar is, mindezek összefoglalásaképpen.
Az ember ül a valamilyen nevű országban, amelyiknek örökösen az a baja, hogy miért nem az övé a szomszéd telek, meg azt a gonoszok vették el, idegenek lakják, bányásszák kincseit, eszik búzáját, isszák vizét és másszák hegyeit. Aztán persze a sövénynek mind a két oldalán akadnak hülyék is. Az egyik sohasem felejt, és sír az idők végezetéig, még száraz időben is csupa nedv a nadrágja, a másik tankokkal bejönne a Tiszáig, a felső az meg letarolna délre és visszafoglalna, a sokadik meg történelmileg igazságot szolgáltatna. Kinek is? Az egyik vagy a másik felemnek?
Mindig vannak évfordulók. Ekkor ezt csatolták el, amakkor meg azt foglaltuk vissza. Itt meg jól elvertek minket, ott meg jól elvertük őket. Na, ennek mind-mind van évfordulója.
Most akkor itt ülök és nézem a kis, a közepes, meg a nagytérképeket. Az egyiken nyilván nyolc tenger mossa a partjaimat, a másikon kettő, a harmadikon három és fél, meg van, hogy egy sem. Hümm. Persze, nyilván a nagymosás az előbbrevalóbb, ahol sok tenger mos. Na, azt kéne jól visszaszerezni!
- Meg a nagyanyádat, azt! És akkor én hol lakom? Nekem akkor mi lesz? – mondja a másik származásom.
- Hát maradsz ott, ahol leigázunk! Meg majd beszéled a mi nyelvünket! – felelem hazafiasan az egyik számmal.
- Nem úgy van az, te rohadék rabló! – mondja az egyik rész, és érzem, hogy megint valami rossz esténk lesz. Valamibe megint belenyúltam.
Ilyenkor ugyanis előbb csak becsületsértések hangzanak el, aztán veres orcával skandálom a „Szlovákok, nincsen hazátok!” ismert idióta rigmust, erre általában bemosok egyet ballal a szemem alá, majd gyomron vágom magam „szőrös talpú román!” kiáltással, aztán bozgorozok egyet, gojozok, cigányozok kicsit, ahogy azt nemzettudatilag illik. Jól lezsidózom magam, rálépek az egyik lábammal a másikra, aztán meg megnyugszunk, békét kötünk önmagunkkal, és elhatározzuk, hogy nem csinálunk ilyent többet, mert lehet, hogy soknemzetiségűek vagyunk, de azért nem vagyunk elmebetegek.

2016.12.09.