Most, végül is, min csodálkozunk? Nem, tényleg nincs min. A hízelgés, azt hiszem, egyidős az emberiséggel. Előfordul már a csimpánzoknál, gorilláknál is. És kifizetődik. Nagyobb biztonságot ad a hordán belül. Meg jobb falatot az elejtett zsákmányból, több gyümölcsöt, frissebb legelőt, később paripát, Kossuth-díjat vagy gyémántokkal ékesített lovagkeresztet…

Már az István, a királyban is azt sugallja Sarolt a fiának, hogy adj ezeknek a nagypofájú idegen, gyilkos, zsoldos lovagoknak, meg a szintén idegen, álszent, kollaboráns egyháznak várakat, birtokokat, mert majd ők védik határaid… hogy ezért a saját népedet kellett kinyírni, hát járulékos veszteség. A király körül mindig mindenki furulyázik, táncol, tapsol, hálásan kacag és így boldogul. Hívják az uralkodót cárnak, császárnak, ajatollahnak vagy pártfőtitkárnak. A szocializmusban is a tűz körül lefetyelők söpörték be a díjakat. Az uralkodó eszmékhez való csapódást pedig ki jellemtelenségnek, gerinctelenségnek, ki túlélési ösztönnek, jó helyzetfelismerésnek, ki elvnek, ki meg elvtelenségnek nevezi, ahogy tetszik. A végeredmény ugyanaz, nagy harapás a friss dögből, vagy grófi cím, címerrel, megyei ispáni, tanácselnöki poszt, nagyobb templom, falusi plébánia helyett katedrális, vagy másoknak meg egzotikus nagykövetség.

Te sem, meg én sem, meg senki nem gondolja úgy, hogy a kormánypárti igricek, színészek, rendezők nagyobb művészek, tehetségek lennének, mint mások. Sőt, kifejezetten nem azok. Ha csak az irodalmat vesszük alapul, senki nem lett nagyobb író vagy költő attól, hogy dicsőítette a trónt. A tehetségteleneknek volt ez a rövidebb út érettségi tétellé válni.

Szerintem a probléma gyökere ott kapaszkodik mélyen a földbe, hogy hízelgésre vagyunk szocializálva. A családban az kapja sokszor a legtöbb örökséget, aki jókor és jó sokat vakargatja a nagyapa hátát a végrendelet megírásakor. Az egyházak zöme széles e bolygón azon alapszik, hogy egy láthatatlan, ismeretlen lénynek hízelegni kell, folyamatosan hajbókolni előtte, holott még azt sem tudjuk, hogy hogyan is néz ki az illető, ruhában jár-e, vagy mit szokott enni szombatonként. De ezek mellékes kérdések, a működési mechanizmus az, hogy mindegy kit, de imádni kell, és akkor majd neked jó lesz, meggyógyulsz (a fenét gyógyulsz meg), üdvözülsz, feltámadsz halottaidból, másvilágon számtalan hurit birtokolsz, örökkamaty a lét, csak ehhez jól kell tudnod hízelegni, és még öreg fütyik kezét is csókolgatni kell hozzá evilágon, meg csengő aranyakkal teletömni a zsebüket. Most úgy őszintén… ez kit palléroz és milyen jellemre nevel? De ha ez a világ rendje, akkor ezt kell csinálni. Különben nem lesz állásod, nem vesznek fel az egyetemre, nem kapsz soron kívül szántóföldet, Zsigulit vagy vezetékes telefont vagy fizetésemelést.

És akkor a végére a tudományos-fantasztikus része a dolognak: képzeljünk el egy világot, ahol pártállástól, hízelgéstől, származástól függetlenül valóban a legjobb színészek, énekesek, történészek, írók, költők kapjak hazájuktól az elismeréseket állami ünnepeken.

Fogadjunk, hogy nem bírtad elképzelni…

2021. március 17.